Szomorúság

Sziasztok! Itt egy újabb fejezet! A terjedelme rövidebb, de remélem tetszik majd! És ígérem, hogy a két lány között a sors szerepét én veszem át (tegnap néztem egy filmet! :)) és majd rendbe hozom a dolgokat! :D Jó olvasást! Jah, és az előző kérdésre itt a válasz! Sokan kitalálták!  Puszi:) Luci:)

Szomorúság

(Nessie szemszöge)

-           Nem fogjátok elhinni, kivel találkoztunk! – mondtam a családomnak, persze Apu ekkor már tudta a választ.

-           Kivel? – kérdezte Anyu, felváltva pillantva Apura és rám.

-           Seth Clearwaterrel! El sem hiszitek hogy megváltozott! Felnőtt! – mondtam.

-           És azt mondta, hogy hétvégén benéz! – mondta Jake.

-           Még egy büdös vérfarkas! – mondta Rose.

-           Rose! – förmedtünk rá egyszerre.

-           Hiszen régi jó ismerős! – mondta szemrehányóan Carlisle.

-           Bocs, de ezt nem hagyhattam ki – mondta Rose vidámabban.

És valóban. Rosalie egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy belekössön Jake-be, vagy régen valamelyik vérfarkasba. De a Jake-kel való kötözködését, már megszoktuk. Ráadásul már az évek folyamán kifogyott a megjegyzéseiből (és mintha már meg is kedvelte volna egy kicsit kedvesemet).

-           Oké, ha ezt megtárgyaltuk, akkor mindenki mehet a dolgára – zárta le Carlisle a beszélgetést.

Másnap már vidámabban mentebb iskolába, sokat segített előzőnapi Jake-kel való beszélgetésem, már Rose beszólása sem izgatott. Amikor megérkeztünk, és mentem volna órára, észrevettem Lucy-t. És láttam, hogy ő is észrevett minket, de mintha nem akarna tudomást venni rólunk, és gyorsan bement az iskolába. Ezt még annyira nem furcsálltam, biztos csak tévedtem, mert ha észrevett volna, köszönt volna. De aztán egész nap ilyen volt. Ezt már a többiektől tudom, mert mindenkinek van vele órája: Alice például azt mondta, hogy próbált úgy tenni, mintha ő, Alice ott sem lenne. Ráadásul ebédre sem jött. Bioszon aztán megkérdeztem, hogy mi van vele, de olyan hidegen válaszolt, hogy inkább hagytam.

A kedvem a nap végére nagyon leromlott, mivel azt sem tudom, mi a baja. És halál biztos, hogy velünk van baja, mert láttam, hogy amikor nem látott minket, olyan volt, mint az első napon, viszont amikor minket megpillantott, mint aki citromba harapott. A többiek próbáltak vigasztalni, de nem sikerült.

Ez így ment két napig és még ebédelni sem jött. A harmadik nap viszont ott volt, és valamit rajzolt, ha jól láttam egy tulipánt. Nagyon szép volt. Csak akkor nézett fel a lapról, amikor leültünk. Szemében nem láttam mást csak szomorúságot. Aztán elkezdett beszélni. Azt mondta, hogy hagyjuk békén, van elég baja, nem kell, hogy szánjuk, de örülne, ha nem is bántanánk. Amikor megkérdeztük, miért mondja ezt és, hogy nincs semmi bajunk vele, elmondta, hogy látott minket a parkolóban, ahogy Emmett nevetett, a többiek pedig meg mérgesek voltak, és, hogy tudja, hogy róla volt szó. Nem találtam a hangom. Nem tudtam megmondani, hogy az egész csak egy félreértés, hogy Emmett Justinon nevetett, és hogy bár a többiek valóban gondterheltek voltak, azóta megbeszéltük a dolgokat. Csak néztem magam elé, nem értettem, miért nem csinálok valamit. Teljesen lefagytam. Láthatóan a többiek sem tudtak mit reagálni. Csak akkor eszméltem fel valamelyest, amikor Lucy felállt, de visszajött, mert még mondani akart valamit:

-           Nessie, megtennéd, hogy megmondod a tanárnak, hogy nem vagyok jól?

-           Persze – mondtam, de mintha nem is lennék ott.

Két percnek el kellett telnie, míg magunkhoz tértünk. Nem gyakran van ilyen, mikor nem tudunk mit mondani. Észrevettem a rajzát az asztalon, itt hagyta.

-           Jól rajzol a csaj! – mondta Emmett elismerően.

Néztem, néztem a virágot, és hirtelen elöntött a düh.

-           Neked minden hülyeségen nevetned kell!  - kiabáltam minden ok vagy előzmény nélkül Emmettre, majd fogtam a rajzot és kiviharoztam a menzáról.

Még hallottam, ahogy Jasper azt mondja csak zaklatott vagyok, Apu pedig, gondolom Anyának, hogy hagyjon gondolkodni. Biztos utánam akart jönni.

Beszaladtam a töriterembe, ami szerencsére üres volt, leültem a padomhoz és elkezdtem sírni. Nem lehet igaz, hogy még ezt a kérésemet sem lehet teljesíteni, pedig nem volt nagydolog, csak egy barátra vágytam!

Mire a többiek elkezdtek bejönni, addigra összeszedtem magam annyira, hogy ne lehessen látni, hogy sírtam. A tanárnak megmondtam, hogy Lucy rosszul érezte magát és hazament, és még arra is szereztem erőt, hogy Justinnak újabb kosarat adjak. Ez a fiú sohasem adja fel, ki kell találnom majd valamit, hogy végleg lerázzam. De előbb muszáj valahogy kibékülnöm Lucy-val, és Emmett-től is bocsánatot kéne kérnem, mert voltam túl igazságos.

Szokás szerint a kocsiknál álltak, mikor odaértem hozzájuk. Az arcuk szomorúságot tükrözött, ők sem boldogok, ha én szomorú vagyok, és én határozottan nem voltam vidám. Anya rögtön megkérdezte, bár ő is tudta a választ:

-           Nessie, jól vagy? – kérdezte.

Én csak a fejemet ráztam, de odafordultam Emmetthez:

-           Bocs Emmett, nem kellett volna bunkónak lennem az előbb – mondtam neki.

-           Semmi baj, kicsi lány! Már rég elfelejtettem! – mosolygott.

-           Kösz! – mondtam egy erőtlen mosoly kíséretében.

-           Nem mehetnénk? – mondtam még.

Nem feleltek, de mindenki ment ahhoz a kocsihoz, amelyikkel jött. Egész úton szótlanul ültünk, csak egyetlen fejben feltett kérdésemre válaszolt Apu:

-           Mit csináljak? – kérdeztem gondolatban, eredetileg nem várva rá választ.

-           Beszélj vele, holnap még órák előtt. Az egész egy félreértés, meséld el neki, biztos meghallgat, mert őt is bántja a dolog – mondta.

-           Biztos? – kérdeztem egy kicsit reménytelibb hangon.

-           Hát én nem vagyok jövőbelátó, de szerintem meghallgat.

-           Alice? – néztem Alice-re.

-           Meghallgat, a többi rajtad múlik – mondta.

Boldogabb nem lettem, de tudtam mit kell csinálnom és ez egy kis reménnyel kecsegtetett, hogy helyrehozatom azt, amit a véletlen összehozott ellenünk.

Másnap korábban keltem, hamarabb elkészültem, hogy korábban legyünk ott, mint Lucy.

-           Alice, hol fog megállni? – kérdeztem nagynéném.

-           Ott, a kék Ford és a fehér Chevrolet között – válaszolta.

-           Kösz, sziasztok!

Éreztem a tekintetüket a hátamban, ahogy odamentem a kék Ford mellé. Úgy álltam, hogy ne vegyen észre, amikor beáll a parkolóba. És ott vártam kezemben a rajzával, míg csak meg érkezett.

Menekülés

És végre itt a fejezet! Furcsa, hogy több mint fél éve írtam az utolsó fejezetet! Remélem tetszeni fog, a helyesírási-hibákért bocsánat! Írtam, hogy írnék egy Nessie-s fejit, de az nem jött össze teljesen, tehát ebben a fejiben mindkét csaj ott van! :D Jah, és kíváncsi lennék szerintetek kivel találkoztak, egy utalásból biztos kitalálható! :D Jó olvasást! Puszi:) Luci:)

Menekülés

(Nessie szemszöge)

Olyan jól esett elmenni otthonról, és egy kicsit kettesben lenni Jake-kel. Kéz a kézben szaladtunk La Push felé. Akár át is változhatott volna, de most jól esett, hogy emberként van mellettem, és szerintem ezt ő is érezte. Lesétáltunk a tengerpartra, és ott leültünk az egyik sziklára és néztük a tengert.

-           Én hiszek benne, Jake – törtem meg néhány perc csöndes mélázás után a csendet.

-           Kiben? Abban a lányban, akiről vitatkoztatok? – kérdezte.

-           Lucy-ban. Szerinted sem kellene? – néztem a szemébe.

-           Hallgass a szívedre és akkor helyesen cselekszel, csak ne vessz össze nagyon Szöszivel – mondta vigyorogva.

-           Ezt pont te mondod? – kérdeztem már én is vidámabban.

-           Igen én.

-           A szívem azt súgja, hogy Lucy igazat beszél, nem őrült. Köszi a tanácsot! – csókoltam meg.

-           Máskor is, ha ilyen jutalmat kapok – motyogta.

-           Hát ti meg mit kerestek itt? Kik vagytok? – jött egy hang a hátunk mögül. Ahogy közelebb jött egy középkorú indiánférfit, aki nagyon hasonlított egy régi ismerősre, de ez hirtelen nem jutott el a tudatomig és szemmel láthatóan Jake-nek sem. Barátunk  kapcsolt a leghamarabb.

-           Ti vagytok? Nessie, Jake? Tényleg ti vagytok? Nem hittem el, amikor a fiam mondta, hogy egy Jacob Black nevű fiú jött az iskolába – kérdezte szinte hitetlenkedve.

-           Mi vagyunk, szia! – Jake megtalálta a hangját, majd odament hozzá és megveregette a vállát.

-           Olyan rég találkoztunk és olyan ritkán hívsz Jake! Remélem meg akartál látogatni!

-           Bocs, de össze-vissza utazgattunk. De most többet látjuk majd egymást! Egyébként holnap akartam elmenni hozzád, de mi lenne, ha te jönnél hozzánk, Cullenék biztos örülnének neked!

-           Visszaköltöztetek?

-           Aha, vissza. Szia! – nekem is megjött a hangom végre.

-           Oh, Nessie! Szia! Még mindig gyönyörű vagy! Hogy vagytok? – kapott fel régi barátunk.

-           Kösz, jól! De ne törj össze! – nevettem.

-           Bocsi – nevetett – viszont most srácok mennem kell. De a hétvégén beugrom hozzátok, oké?

-           Rendben. Jó volt látni! Szia! – köszöntünk el.

-           Sziasztok Skacok! – és eltűnt.

Futva mentünk haza, én már egy kicsit felszabadultabb voltam, mint mikor elindultunk.

-           Nem fogjátok elhinni, kivel találkoztunk! – mondtam a családomnak, persze Apu ekkor már tudta a választ.

(Lucy szemszöge)

   Tele volt a parkoló, mivel két perc volt a becsengetésig. Körülnéztem, nem akartam bevallani magamnak, de titkon Cullenéket kerestem. Még nem érkeztek meg, aminek nagyon örültem, mert minél kevesebbet akartam őket látni. Úgyis találkozunk a menzán, Nessie-vel, pedig törin, akkor pont elég lesz látni azokat a tekinteteket, amik elárultak. Mert így éreztem magam, becsapottnak. Ez azért van, mert bár sokszor becsaptak, elárultak, kinevettek, mindig, ha valakivel találkoztam, feléledt bennem a remény, hogy talán ő lesz az a személy, akiben egy barátra találok. De mindig csalódom, most is így van ez. Azt hittem, Nessie megért, és barátok lehetünk, de amit tegnap a parkolóban láttam, újra összetört bennem valamit.

   Miközben gondolataimba merülve sétáltam az A épület felé, ahol az első órám lesz, becsöngettek. Egyik pillanatról a másikra ürült ki a parkoló. Nem gyorsítottam a tempómon, úgyis tudtam, hogy nem fogok elkésni, még a tanár előtt odaérek. Oldalra néztem, és akkor láttam, hogy mégsem olyan üres a parkoló, mint gondoltam, Cullenék, akkor szálltak ki méregdrága kocsijaikból, és sietve mentek az órájukra. Szemem sarkából láttam, hogy néhányan rám néztek, köztük Nessie is, de én meggyorsítottam lépteimet, nem akartam szánakozó vagy undorodó tekintetüket látni.

 Pont beértem a tanár előtt, leültem a helyemre és próbáltam úgy tenni, mintha itt se lennék.

 

Egész órán máshol jártak a gondolataim. Volt mikor az álmomon gondolkoztam, ami fura, mert általában nem emlékszem rájuk, de ez most úgy él bennem, mintha valóban ott lettem volna. Amikor nem az álmomon morfondíroztam, akkor Cullenéken, pedig nem akartam, de valahogy mindig eszembe jutottak. Még mindig érzem azt a furcsa érzést velük kapcsolatban. Bár a magamnak tett fogadalmamat tegnap megsemmisítettem, ott akkor a parkolóban, most ha akarnám, se tudnék meg semmit. Mindig visszatérek ahhoz az átkozott tegnaphoz!

Alig vettem észre, hogy kicsengettek. Annyira bele tudok veszni a gondolataimba, hogy gyakran megtörténik velem. Sietve mentem a matek terembe, ahol már néhány diák bent volt. És nagy meglepetésemre az egyik Cullen, azt hiszem Alice, is ott volt! Szerintem kezdek megvakulni, mert tegnap még nem vettem észre. Mondjuk tegnap majdnem elkéstem matekról.  Majdnem sarkon fordultam, de erőt vettem magamon és leültem a helyemre, ami szerencsémre jó távol volt attól a padtól, ahol ő ült. Alice vidám arccal végignézte, ahogy leülök és kipakolok. Én úgy tettem, mintha nem vettem volna őt észre. Már majdnem elindult felém, amikor becsengettek, így visszaült. Egyszer az életben örültem a csengőnek. Nem érdekelt, mit akar mondani.

Amint vége volt az órának, gyorsan kimentem, hogy még véletlenül se tudjunk találkozni.

Az egész napom rohanással telt. Mondjuk ez az én hibám, mert nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy szembenézzek velük. Második órától kezdve, mindegyiken együtt voltam az egyik Cullennel vagy volt mikor kettővel is. Sajnos. Komolyan, nagyon figyelmetlen lettem, ha tegnap nem vettem észre őket. Így nehéz lesz elkerülni bármiféle beszélgetést, de megpróbálom. Kezdve attól, hogy nem mentem ebédelni, hanem beültem a kocsimba, bekapcsoltam egy jó kis zenét, ami leköti a gondolataimat, ezáltal a megérzésem is kevesebb. A csengő vert fel félig alvó állapotomból. Mindig ez a csengő! A következő órám Nessie-vel volt, aki ráadásul mellettem ül.

Mint mindig, most is egy hajszálnyival a tanár előtt értem be. Leültem Nessie mellé, aki érdeklődően nézett rám.

-           Szia! - suttogta.

-           Szia! - köszöntem nem túl vidám hangon.

-           Nem haragszol, ha megkérdezem, miért nem ebédeltél? – kérdezte még mindig suttogva.

-           Mert nem voltam éhes – adtam tömör választ.

Erre furcsán kezdte ráncolni a szemét. Látta rajtam, hogy nem vagyok beszélgetős hangulatban, így békén hagyott egész órán. Óra végén az elsők között mentem ki. Fél szemmel láttam, ahogy néz utánam, furcsán szomorú szemekkel.

Odaszaladtam a kocsimhoz, beugrottam és padlógázzal hajtottam haza. Otthon rögtön a szobámba mentem, és bekapcsoltam ugyanazt a CD-t, mint az ebédszünetben hallgattam. Aztán eszembe jutott, hogy éhes vagyok, így kimentem a konyhába mentem és most a tegnappal ellentétben normális kaját csináltam, sültcsirkét krumplival, így anyának is marad. Miközben ettem, a kajáról eszembe ötlött, hogy nem csinálhatom ezt a végtelenségig, mert ha napközben meg is úszom a beszélgetést, valamikor csak be kell mennem enni. Úgy döntöttem kitartok, amíg lehet, aztán összeszedem a bátorságom és megmondom nekik, hogy mi a bajom.

Miután ezt eldöntöttem nyugodtam mentem vissza, elég akkor foglalkoznom majd azzal, hogy mit mondok, ha majd eljön az ideje. Aznap este már a növényeimet is megnéztem, bár a kedvem nem lett jobb, ez az álom és a mai napom hatása.

A következő két napom ugyanúgy telt, „menekültem”. Ezalatt nem volt rémálmom, így a kedélyem jobb volt, a dühöm elpárolgott és nem maradt más hátra csak csalódottság és szomorúság, mérhetetlen szomorúság.

A harmadik nap jött el az az alkalom. Erőt vettem magamon és bementem az ebédlőbe. Még nem voltak ott. Elvettem a kaját, leültem szokott helyemre és elővettem egy papírt és egy ceruzát. És elkezdtem rajzolni, egy hulló szirmú tulipánt, melyet tegnap láttam valahol, de nem emlékszem hol. Nagyon elszórakoztam vele és csak azért vettem észre, hogy itt vannak, mert köszöntek.

Aztán ugyanúgy, mint első találkozásunkkor most is csendben voltak, mintha várnának valamit, mintha rám várnának. Mély levegőt vettem, összeszedtem magam, elszakítottam tekintetem a virágomtól, rájuk néztem és halkan beszélni kezdtem, tudtam, hogy hallják:

-           Nem kell úgy tennetek, mintha kedvelnétek, mintha nem néznétek ti is elmebetegnek, úgy, mint itt mindenki. És ne szánjatok, mert nem kell senkinek sem a szánalma. Csak tegyétek azt meg, hogy békén hagytok. Elegen bántanak már így is. Már csak ez az évem van itt, szeretném amennyire lehet „jól” megélni – a mondókám végére egy óriási gombóc nőtt a torkomba, pedig próbáltam erős maradni.

-           Miért? – kérdezték egyszerre.

-           Miért… - suttogtam.

-           Nekem személy szerint semmi bajom veled, és szerintem a testvéreimnek sincs – mondta Nessie és végignézett a testvérein, akik beleegyezően bólintottak, bár Rosalie egy kicsit ráncolta a tökéletes homlokát, de végül ő is intett.

-           Láttalak titeket első nap a parkolóban – mondtam halkan, végig a hullott szirmú rózsát figyelve – nagyon jól mulattatok valamin és azt is tudom, hogy rólam is volt szó. És azt is tudom, hogy elmondtál nekik mindent. Valahol megértem a reakcióitokat, persze vigyázni kell egy őrülttel – itt egy kis gúny volt a hangomban – ezért mondtam, amit mondtam. Itt már kezdett akadozni a hangom, így mély levegőt véve, még azt mondtam:

-           És ha most megbocsátotok… - felálltam, és elindultam kifelé. De még eszembe jutott valamit és visszafordultam:

-           Nessie, megtennéd, hogy megmondod a tanárnak, hogy nem vagyok jól?

-           Persze – mondta halkan, de mintha nem is figyelne.

Mostmár valóban elindultam kifelé és meg sem álltam a kocsimig, beugrottam a kormányhoz, de az volt az érzésem, hogy itt valami nem stimmel. Csak otthon jutott eszembe, hogy a virágos rajzom ott maradt.

Második díjam (ami igazából az első :P)

 

Néhány betartandó szabály :P

•  Köszönd meg a díjat és tedd közzé a blogodon -vagy amid épp van :) És ne felejtsd el belinkelni annak a nevét és blogját, aki Neked ajánlotta.
• Tedd ki természetesen a képet és add tovább azoknak, akik szerinted megérdemlik ezt a díjat, ha pedig lehet, indokold meg, hogy miért gondoltál Rá/juk. Természetesen szólni se felejts el annak, aki megérdemli:)
•  Írj magadról pár szót, hogy miért kezdtél el írni.
•  Sose tántorítson vissza semmi, ha írásról van szó, mert ha belekezdtél, akkor tudod, mi a célod!
•  Ne másoknak írj, hanem magadnak, hisz saját szórakozás az írás, amit mások is élvezhetnek :)

Ezt a díjat is Linától kaptam, akinek nagyon köszönöm! :D De van valami abban amit ennél a díjnál írt, hogy ezentúl nem fogja elfogadni azokat. Hát én is így vagyok ezzel, azért az írásokat jobban szeretem. De azért ezt a díjat Gugócának küldöm, aki remélem minél hamarabb visszatér az új fejivel!

Hogy miért kezdtem írni?

Talán azzal kezdeném, hogy amióta az eszemet tudom rajongok a mesékért (mint ahogy korábban írtam), és még most is. Kb. 10 éves koromig csak mesekönyveket olvastam, az első könyv, amit olvastam az Alice Csodaországban volt. Innentől kezdődött a regényfolyam. De az Alkonyat indította be igazán a fantáziámat. A Merengőn elkezdtem olvasni, és sok írás nagyon megtetszett. Ha mások írnak, akkor én miért ne próbálnám ki?  Már majdnem egy éve, hogy az első betűket leírtam. Szerintem felfedezhető lesz a különbség a most következő fejezet és a korábbiak között. Az egész történet a buszon, hazafelé körvonalazódott ki előttem, zenehallgatás közben. A Placebo, a Linkin Park és a Muse sokat "segítettek". De gyakran az a bajom, ha leülök írni, akkor épp nem vagyok olyan lelki állapotban, ami ahhoz kellene, hogy jól írjak és a megfelelőt írjam.

Végül újra csak köszönetet mondanék azoknak, akik olvassák ezt a valamit! :D


Puszilok mindenkit:) Luci:)

Szerintetek?

Tehát Lina az utolsó komijával beleültette a bogarat a fülembe, és a hétvégén elgondolkodtam! Eredetileg egy Lucy szemszögű fejezetet terveztem a hétre, de ha akarjátok, akkor a következő Nessie szemszögű lenne, ehhez viszont idő kellene, és ebben már próbálkoznék a "módszerrel", de akkor nem csütörtökön lenne friss, hanem talán hétvégén, ha minden jól megy! A véleményeket szerdáig várom komiban! Puszi :) Luci:)

Rémálom

Sziasztok! Itt a negyedik fejezet! Remélem tetszeni fog! Az ezt követő fejezetet pedig még nem olvashattátok, bár még egy kis rész hiányzik belőle, ez a jövőhéten lesz! És kritikáknak örülnék! Puszi :) Luci:)

Rémálom

(Lucy szemszöge)

A Nessie nevű lány, amint belépett a terembe, rögtön rám nézett. Látszott rajta, hogy elgondolkozott, így csak Mr. Clements köhögésére figyelt fel.

-           Elnézést, Tanár úr, a nevem Renesmee Cullen – mondta.

-           Oh, Miss Cullen. Nagyon vártuk már. Kérem, foglaljon helyet – mutatott az üres helyekre, köztük a mellettem lévőre.

-           Köszönöm – mondta és elindult felém.

-           Szia, nem baj, ha ide ülök? – kérdezte a szemembe nézve.

-           Persze, ülj csak le – válaszoltam, próbáltam eléggé közönyös hangot megütni.

Körbenézett az osztályban, és a mellettünk lévő padban észrevette Justint. Amikor a fiú is rájött, hogy Nessie őt nézi, így szólt hozzá:

-           Szia, Renesmee. Renesmee, igaz?- kérdezte, majd rögtön folytatta.

-           A nevem Justin. Ha szeretnél, ülhetsz mellettem, nem muszáj e mellett a dilinyós mellett ülnöd – ajánlotta fel.

 Ezekre a szavakra, Nessie arcán különös érzések jelentek meg, és egy furcsa mosoly kíséretében ezeket mondta:

-           Egyébként Nessie. És kösz, nem. Ki nem állhatom az olyan embereket, akik másokat megaláznak. Úgyhogy bárki más mellé odaülök, de melléd nem. Bocsi – mondta még mindig mosollyal az arcán.

Erre Justin semmit sem tudott mondani, csak nézett. Még egy lány sem mondott neki nemet, sőt! Az előtte ülő haverjai meg csak nevettek rajta. Az egyikük hátrafordulva azt mondta neki:

-           Hát, Öcsém, ezt jól megszívtad. Kemény ez a kis csaj - és elismerően Nessie felé pillantott.

Mindenki Nessie-t nézte, nemcsak én. Nagyon jól esett, hogy megvédett. Most már végképp eldöntöttem, nem foglalkozom az őt és testvéreit körülvevő furcsa érzésekkel.

Óra után már csak mi ketten voltunk a teremben. Már egy ideje csendben pakolásztunk, amikor megtörtem a csendet. Muszáj volt megköszönnöm.

-           Köszönöm. Már rég nem védett meg senki – mondtam őszinte hálával.

-           Nincs mit. Minden szót úgy gondolok, ahogy mondtam. De nem értem, miért nem véded meg magad? – kérdezte.

-           Azért, mert nem csak ő csinálja ezt. Az egész iskola elmebetegnek tart. Ha mondok nekik valamit, rosszabb lesz – mondtam halkan.

-           Miért? - kérdezte.

Először nem akartam elmondani, de úgy éreztem, hogy ennyit megtehetek a segítségért cserébe. És különben is jobb, ha tőlem hallja, mint mások kiszínezett történeteit.

-           Rendben, elmondom. Lehet, hogy te is dilinyósnak fogsz tartani, de elmondom. Van egy képességem, különböző megérzéseim vannak, amelyek teljesen valósak, nem csak képzelem – magyaráztam, majd ránéztem. Kíváncsi voltam a reakciójára, de semmi különös nem látszott rajta.

-           Akkor ez történt az ebédlőben is, megérzésed volt? – faggatott.

-           Igen, csak ez erősebb volt, mint az előzőek. Te nem nézel hülyének? – kérdeztem meglepődve.

-           Nem. Nem is tudod én milyen furcsaságokat éltem már át – mondta kedves hangon, egy rejtélyes mosoly kíséretében.

-           Tényleg? Te vagy az első, aki nem nevetett ki, amikor elmondtam neki, persze Anyut leszámítva, bár neki is kellett egy kis idő, míg megemésztette – mondtam.

-           És mit éreztél meg? – kérdezte.

-           Azt, hogy ti nagyon különlegesek vagytok – feleltem, de nem néztem rá, az ablakon bámultam kifelé, miközben újabb megérzésem támadt, de most semmi különösebben érdekes – biztos azért érzem így, mert még nem láttam hét örökbefogadott gyereket ilyen összetartásban élni, mintha valóban rokonok lennétek. Bár a megérzés erőssége lepett meg különösebben, konkrét dolgot nem éreztem meg.

-           Bocsi, csak elgondolkodtam, néha előfordul – kértem bocsánatot és újra ránéztem.

-           Semmi baj velem is előfordul – válaszolta, de látszott rajta, hogy ő is máshol jár.

-           Ha bármi segítségre szükséged van neked vagy a testvéreidnek, nyugodtan forduljatok hozzám – ajánlottam fel. Ennyivel tartozom.

-           Köszönöm szépen. Ne haragudj, de most már mennem kell, mert már a tesóim biztos várnak – búcsúzott el.

-           Bocsi, hogy feltartottalak és még egyszer köszönöm, hogy kiálltál mellettem és hiszel nekem. Holnap találkozunk! – búcsúztam el én is Nessie-től.

-           Máskor is! Szia, Lucy! – köszönt el.

  Ahogy távolodtam az tanulmányi iroda felé, még magamon éreztem a tekintetét. Furcsa érzés volt valakivel őszintén beszélni, úgy hogy közben nem néz hülyének. Bár ez egy kicsit fura és eléggé meglepett. Akinek eddig beszéltem a képességemről, az most mind elmebetegnek tart. Bár lehet, hogy Nessie is annak gondol, csak nem akart megbántani. De az az érzésem, hogy nem így van. Ráadásul az a rejtélyes mosoly, amely akkor játszott az arcán, amikor azt mondta, ő is élt már át különös dolgokat… Ez a mosoly szerintem többet jelent.

Nem! Megfogattam, hogy nem foglalkozom mások ügyeivel, és ezt be is tartom! Egyébként Nessie olyan rendes volt velem, ennyit megtehetek, hogy nem turkálok az életükben, bár valami biztos van ott.

  Közben megérkezetem a tanulmányi irodához. Gyorsan leadtam a nyomtatványt Ms. Fordnak, aztán gyorsan a kocsimhoz siettem. Már nagyon haza akartam érni. Vágytam a szobám melegére és békéjére.

  A parkoló sarkában megpillantottam Cullenéket. Eléggé messze tőlem a parkoló végében. Bár üres volt a parkoló, épp most hajtott el Justin a haverjaival, nem vehettek észre, mert amint megláttam őket, behúzódtam a menza épületének takarásába.

  Épp beszélgettek a kocsijaik előtt. A nagydarab fiú, talán Emmett, mulatott valamin; Nessie arcát nem láttam, háttal állt nekem; a többiek arcán különös érzések tükröződtek; volt, aki dühösnek, volt, aki gondterheltnek tűnt és volt, aki nevetett. És az volt az érzésem, hogy én is a beszélgetés egyik tárgya vagyok.

  Lehet, hogy az előbb, amikor azt gondoltam, hogy Nessie is őrültnek tart, igazam volt. Biztos engem tárgyalnak ki, Emmett ezért nevet, a többiek pedig azért gondterheltek, mert féltik testvérüket egy dilinyóstól. Csak ez lehet az ok. Eleget láttam. Hirtelen elment a kedvem a hazameneteltől, sarkon fordultam és a menzát megkerülve az udvarra szaladtam. Ott leültem egy padra és sírva fakadtam. Pedig azt hittem, legalábbis azt gondoltam, Nessie megért, ehelyett most rajtam nevetnek a testvéreivel.

  Néhány percet még ültem a padon, majd összeszedtem magam és a kocsimhoz mentem. Cullenék már nem voltak ott. Beszálltam a kocsimba, és a szokottnál is lehangoltabban tapostam a gázra. Általában nem vezetek gyorsan, de most nem érdekeltek a szabályok, gyorsan otthon akartam lenni, befeküdni az ágyamba és ott sírni. Úgy éreztem magam, mint akkor, amikor Sophie, a legjobb barátnőm elárult. Egy kis ideig azt hittem Nessie-vel barátok lehetünk, de tévedtem, és most ramatyul érzem magam.

  Kiugrottam a kocsiból; még a virágaimat is hanyagolva, besiettem a házba, majd a szobámba. Szerencsére Anyu nem volt otthon. Csak későn ér haza, mert szeret a gyerekekkel minnél több időt tölteni. Az árvaházban dolgozik, és szereti megvárni, amíg a kicsik lefekszenek. Bár sok időt tölt ezekkel a gyerekekkel, de sohasem hanyagolt el. Bár most különösen örülök, hogy az átlagszülőknél később ér haza a munkából. Nem lennék most jó beszédpartner.

  Ledobtam a kabátom és a táskám az ágyra, majd kimentem a konyhába, csináltam magamnak egy szendvicset, ezzel is az időt töltve. Nem akartam gondolkodni. Mégis min gondolkodjak? Azon, hogy e miatt az átkozott képesség miatt minden ember kinevet, megvet és elmebetegnek tart? Azon, hogy amikor azt hittem, elkezdődhet egy barátság, Nessie is becsap? Talán túlságosan vágyok egy barátra, aki megért, így rögtön egy nap alatt kiteregettem mindent neki, anélkül, hogy megismertük volna egymást.  Pedig úgy éreztem, van valami közös bennünk. Lehet, hogy most az egyszer tévedtem. Amit a parkolóban láttam nem tudom másként értelmezni, minthogy rajtam nevettek. Mostantól úgy viselkedek Nessie-vel és a testvéreivel is, mint mindenki mással: elkerülöm őket, bár lehet, hogy ők kerülnek majd el engem.

  Órákat töltöttem az ágyamon, csak ültem, gondolkodtam, majd gyorsan összedobtam a házim, és lefeküdtem. Bár feszült és ideges voltam, hamar elnyomott az álom.

  Álmomban egy hófehér erdőben sétáltam. Gyönyörű volt. A fákat, a bokrokat, mindent hó borított. Bár tél volt, néhány állat hangját mégis hallottam. Fáznom kellett volna, pláne, hogy csak egy vékony ruha volt rajtam, de nem éreztem hideget. Egyre beljebb hatoltam. Nem tudom miért, de csak mentem és mentem. Az az erdő, amit az előbb még gyönyörűnek találtam, most egyre inkább megrémített. Az egész kihalt volt, az állatok eltűntek. Tudom, hogy télen az erdő kihalttá válik, de akkor is érzem az alvó állatok jelenlétét. Most viszont semmi élőt nem éreztem a fákban, az avar alatt, semmit. Mintha minden állat elmenekült volna valami elől. Tudtam, hogy valami nem stimmel, de nem tudtam megállni. A távolban megláttam egy vékony fényoszlopot, így hát annak irányába indultam. Ahogy szép lassan elértem a fényoszlopot, egy kis tisztást pillantottam meg. A tisztáson egy sátor volt. A sátor mellett pedig két embert vettem észre.

Az egyik ember a földön feküdt, a másik fölé hajolt, mintha azt nézné, hogy van a társa. Én is odamentem megnézni, hátha segíthetek valamit nekik. Nagyon megijedtem. A földön fekvő ember nyaka tiszta vér volt. Valószínűleg már nem élt. De nem ez volt a legfélelmetesebb: a fölé hajoló ember szája véres volt, mintha ő ölte volna meg. A szemei vérvörösek voltak, a bőre pedig csillogott, mint a gyémánt a napfényben. Nem vett észre szerencsére, pedig ott voltam előtte, a távolba meredt. Ahogy csak lábam bírta, szaladtam, el minnél messzebb tőlük. És akkor felébredtem.

  Az izzadtságomban fürödve sikítottam néhány percig. Majd Anyu beszaladt:

-           Mi a baj, kicsim? – kérdezte rémülten.

-           Szö-szörnyű rémálmom volt. – mondtam, ekkor már zokogva – Annyira borzalmas volt. Azt hittem valóság.

-           Szeretnél róla beszélni? – kérdezte megértően.

-           Nem. Most nem lennék rá képes – válaszoltam.

-           Tudod, hogy az álmok nem valóságosak, még a te álmaid sem.

-           Tudom. Jó éjt, Anyu! Ne haragudj, amiért felébresztettelek! – köszöntem el.

-           Semmi baj, drágám! Rám mindig számíthatsz! Jó éjt! – mondta, aztán kiment.

  Egy kicsit jobban voltam, bár még most is megrémített az álom emléke. Ezek csak álmok, ezek csak álmok! Ezzel próbáltam magamat hitegetni, pedig éreztem, hogy ez csak a kezdete valaminek, és ez nem csak „egy álom” volt, hanem több.

  Ezekkel a gondolataimmal nem sokat foglalkozhattam, mert hirtelen olyan erős fejfájásom támadt, amilyet még soha nem éreztem. Anyu bejött megnézni, miért sírok olyan hangosan, hátha megvigasztalhat újra. De nagy nehezen kinyögtem, hogy nem az álmom miatt sírok, hanem mert olyan nagyon fáj a fejem. Gondterhelten nézett néhány percig, majd kiment. Közben én úgy éreztem, itt halok meg a fájdalomtól. Visszajött Anyu, hozott gyógyszert, meg egy vizesborogatást, lefektetett, és ott maradt velem, amíg el nem múlt. Fogta a kezem, és közben halkan dúdolgatott, hogy megnyugtasson. Biztos elmúlt tíz perc, míg enyhülni kezdett a fájdalom. Amikor elmúlt teljesen, Anyu kiment, én meg elaludtam. Túlságosan kimerültem. Most szerencsére álomtalanul aludtam hajnalig.

  Rosszabb kedvel keltem, mint amikor lefeküdtem. Már nemcsak a rám váró szörnyű nappal kellett foglalkoznom, hanem a szörnyű álmommal is, ami nem hagyott békét nekem. Nagyon érdekelt, hogy mi a jelentése.

  Kedvetlenül összeszedelőzködtem, gyorsan bekaptam a reggelim, elköszöntem Anyutól - aki megpróbált jobb kedvre deríteni, sikertelenül – és mentem a kocsimhoz. Úgy döntöttem tartom magam a tegnapi fogadalmamhoz, és mindenkit elkerülök, Cullenéket is beleértve. Nem kell nekem a plusz megalázás, így is ramatyul vagyok. Tövig nyomtam a gázt, és elindultam rémálmaim központjába.

Első díjam

Szabályok a díjjal kapcsolatban:

1. Tedd ki a logót a blogodra!

2. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad! (linkelve)
3. Add tovább 7 embernek!
4. Hagyj náluk megjegyzést, hogy tudjanak róla!
5. Írj magadról 7 dolgot!

Mivel kiraktam a díjat, ezért második lépésként szeretném megköszönni Eslinának,
(aki nekem csak Lina marad :D)! Nem tudom, hogy érdemeltem ki, de köszi! :)

Harmadik lépésként tovább kéne adnom 7 embernek, de én most 3 embernek adom tovább:
OneGirlnek , aki mindig bátorít, és akinek a történetéért odavagyok :D
Nocynak, akit bár régen látogattam meg, mégis nem hagy cserben és olvasni fogja (remélem a törim folytatását) :D
És Gugócának, aki bár régen folytatta a történetét (érthető okokból), de megígérte, hogy visszatér, remélem ez egy plusz ihletet ad majd :D


És végül 7 dolog rólam, amit valaki tud és vki nem :P

1. Sztem tudjátok, hogy szeretem a Twilightot, de azt nem, hogy valahogy Linához hasonlóan a film, mikor megnézetem, annyira nem tetszett, viszont a végén volt egy olyan érzésem, hogy többet akarok... A Twilight könyv nem volt meg, de a New Moon igen, azt még aznap este elkezdtem, de nem jutottam sokra. Másnap viszont ügyeletes voltam (életemben először élvezetem az ügyeletet) és akkor elolvastam. Attól a naptól kezdve én is beleszerettem ebbe a világba, de mások is így jártak, mert látták, hogy mit olvasok és az ragadós lett :D (bocsi, túl sok a rizsa, de most beleszabadultam :P)

2. Nagyon szeretem a képregényfigurákat, az azokból készült filmeket, meséket (bár azért egy kivétel van, amit nem mondok el, mert lehet, hogy vkit megsértene)

3. Kedvenc mesém a Scooby Doo. Sztem az összes mesét, filmet láttam. Tizenhét éves fejjel kicsit furcsa, de ebből nem tudok kinőni :D

4. Mondjuk úgy, hogy három kedvenc színészem van: Johnny Depp (nála minden film telitalálat), Will Smith (talán a legjobb Legenda vagyok, de A boldogság nyomában is nagyon jó), és James Marsden (az X-menes Küklopszként kezdtem érte rajongani)

5. Én is, mint sokan mások nagyon szeretem a csokoládét, de nagyon keserűt nem, egyébként bármi jöhet :D

6. Egyszer szeretném beutazni a világot, vagy legalább az USA-ba eljutni.

7. Végül elmondom, hogy van két kutyánk és három macskánk (bár inkább a tesóm állatozik állandóan, mivel van egy húgom is :D)

Azt hiszem ennyi lenne... És még egyszer köszi Lina :D

Újra itthon!

Sziasztok! EZ MÉG NEM A FEJI! :D Azt nemsokára hozom! Először is visszatértem a nyaralásról! Annyira jó volt, de most nagyon fáradt vagyok! 15 óra útból 1 órát aludtam, de még tartom magam! :P Akik írták a linkcserét, azoknak mondom, hogy be fogok nézni, csak érjem utol magam! Eslinának és OneGirlnek köszi a meglepiket! Lina itt is megköszönöm a blogdíjat (nem is tudom hogy érdemeltem ki), de persze egy külön bejegyzés is lesz neki! Na tehát a lényeg: két nap alatt utólérem magam és mindenkinek válaszolok! Puszilok mindenkit! :) Luci:)