Szomorúság

Sziasztok! Itt egy újabb fejezet! A terjedelme rövidebb, de remélem tetszik majd! És ígérem, hogy a két lány között a sors szerepét én veszem át (tegnap néztem egy filmet! :)) és majd rendbe hozom a dolgokat! :D Jó olvasást! Jah, és az előző kérdésre itt a válasz! Sokan kitalálták!  Puszi:) Luci:)

Szomorúság

(Nessie szemszöge)

-           Nem fogjátok elhinni, kivel találkoztunk! – mondtam a családomnak, persze Apu ekkor már tudta a választ.

-           Kivel? – kérdezte Anyu, felváltva pillantva Apura és rám.

-           Seth Clearwaterrel! El sem hiszitek hogy megváltozott! Felnőtt! – mondtam.

-           És azt mondta, hogy hétvégén benéz! – mondta Jake.

-           Még egy büdös vérfarkas! – mondta Rose.

-           Rose! – förmedtünk rá egyszerre.

-           Hiszen régi jó ismerős! – mondta szemrehányóan Carlisle.

-           Bocs, de ezt nem hagyhattam ki – mondta Rose vidámabban.

És valóban. Rosalie egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy belekössön Jake-be, vagy régen valamelyik vérfarkasba. De a Jake-kel való kötözködését, már megszoktuk. Ráadásul már az évek folyamán kifogyott a megjegyzéseiből (és mintha már meg is kedvelte volna egy kicsit kedvesemet).

-           Oké, ha ezt megtárgyaltuk, akkor mindenki mehet a dolgára – zárta le Carlisle a beszélgetést.

Másnap már vidámabban mentebb iskolába, sokat segített előzőnapi Jake-kel való beszélgetésem, már Rose beszólása sem izgatott. Amikor megérkeztünk, és mentem volna órára, észrevettem Lucy-t. És láttam, hogy ő is észrevett minket, de mintha nem akarna tudomást venni rólunk, és gyorsan bement az iskolába. Ezt még annyira nem furcsálltam, biztos csak tévedtem, mert ha észrevett volna, köszönt volna. De aztán egész nap ilyen volt. Ezt már a többiektől tudom, mert mindenkinek van vele órája: Alice például azt mondta, hogy próbált úgy tenni, mintha ő, Alice ott sem lenne. Ráadásul ebédre sem jött. Bioszon aztán megkérdeztem, hogy mi van vele, de olyan hidegen válaszolt, hogy inkább hagytam.

A kedvem a nap végére nagyon leromlott, mivel azt sem tudom, mi a baja. És halál biztos, hogy velünk van baja, mert láttam, hogy amikor nem látott minket, olyan volt, mint az első napon, viszont amikor minket megpillantott, mint aki citromba harapott. A többiek próbáltak vigasztalni, de nem sikerült.

Ez így ment két napig és még ebédelni sem jött. A harmadik nap viszont ott volt, és valamit rajzolt, ha jól láttam egy tulipánt. Nagyon szép volt. Csak akkor nézett fel a lapról, amikor leültünk. Szemében nem láttam mást csak szomorúságot. Aztán elkezdett beszélni. Azt mondta, hogy hagyjuk békén, van elég baja, nem kell, hogy szánjuk, de örülne, ha nem is bántanánk. Amikor megkérdeztük, miért mondja ezt és, hogy nincs semmi bajunk vele, elmondta, hogy látott minket a parkolóban, ahogy Emmett nevetett, a többiek pedig meg mérgesek voltak, és, hogy tudja, hogy róla volt szó. Nem találtam a hangom. Nem tudtam megmondani, hogy az egész csak egy félreértés, hogy Emmett Justinon nevetett, és hogy bár a többiek valóban gondterheltek voltak, azóta megbeszéltük a dolgokat. Csak néztem magam elé, nem értettem, miért nem csinálok valamit. Teljesen lefagytam. Láthatóan a többiek sem tudtak mit reagálni. Csak akkor eszméltem fel valamelyest, amikor Lucy felállt, de visszajött, mert még mondani akart valamit:

-           Nessie, megtennéd, hogy megmondod a tanárnak, hogy nem vagyok jól?

-           Persze – mondtam, de mintha nem is lennék ott.

Két percnek el kellett telnie, míg magunkhoz tértünk. Nem gyakran van ilyen, mikor nem tudunk mit mondani. Észrevettem a rajzát az asztalon, itt hagyta.

-           Jól rajzol a csaj! – mondta Emmett elismerően.

Néztem, néztem a virágot, és hirtelen elöntött a düh.

-           Neked minden hülyeségen nevetned kell!  - kiabáltam minden ok vagy előzmény nélkül Emmettre, majd fogtam a rajzot és kiviharoztam a menzáról.

Még hallottam, ahogy Jasper azt mondja csak zaklatott vagyok, Apu pedig, gondolom Anyának, hogy hagyjon gondolkodni. Biztos utánam akart jönni.

Beszaladtam a töriterembe, ami szerencsére üres volt, leültem a padomhoz és elkezdtem sírni. Nem lehet igaz, hogy még ezt a kérésemet sem lehet teljesíteni, pedig nem volt nagydolog, csak egy barátra vágytam!

Mire a többiek elkezdtek bejönni, addigra összeszedtem magam annyira, hogy ne lehessen látni, hogy sírtam. A tanárnak megmondtam, hogy Lucy rosszul érezte magát és hazament, és még arra is szereztem erőt, hogy Justinnak újabb kosarat adjak. Ez a fiú sohasem adja fel, ki kell találnom majd valamit, hogy végleg lerázzam. De előbb muszáj valahogy kibékülnöm Lucy-val, és Emmett-től is bocsánatot kéne kérnem, mert voltam túl igazságos.

Szokás szerint a kocsiknál álltak, mikor odaértem hozzájuk. Az arcuk szomorúságot tükrözött, ők sem boldogok, ha én szomorú vagyok, és én határozottan nem voltam vidám. Anya rögtön megkérdezte, bár ő is tudta a választ:

-           Nessie, jól vagy? – kérdezte.

Én csak a fejemet ráztam, de odafordultam Emmetthez:

-           Bocs Emmett, nem kellett volna bunkónak lennem az előbb – mondtam neki.

-           Semmi baj, kicsi lány! Már rég elfelejtettem! – mosolygott.

-           Kösz! – mondtam egy erőtlen mosoly kíséretében.

-           Nem mehetnénk? – mondtam még.

Nem feleltek, de mindenki ment ahhoz a kocsihoz, amelyikkel jött. Egész úton szótlanul ültünk, csak egyetlen fejben feltett kérdésemre válaszolt Apu:

-           Mit csináljak? – kérdeztem gondolatban, eredetileg nem várva rá választ.

-           Beszélj vele, holnap még órák előtt. Az egész egy félreértés, meséld el neki, biztos meghallgat, mert őt is bántja a dolog – mondta.

-           Biztos? – kérdeztem egy kicsit reménytelibb hangon.

-           Hát én nem vagyok jövőbelátó, de szerintem meghallgat.

-           Alice? – néztem Alice-re.

-           Meghallgat, a többi rajtad múlik – mondta.

Boldogabb nem lettem, de tudtam mit kell csinálnom és ez egy kis reménnyel kecsegtetett, hogy helyrehozatom azt, amit a véletlen összehozott ellenünk.

Másnap korábban keltem, hamarabb elkészültem, hogy korábban legyünk ott, mint Lucy.

-           Alice, hol fog megállni? – kérdeztem nagynéném.

-           Ott, a kék Ford és a fehér Chevrolet között – válaszolta.

-           Kösz, sziasztok!

Éreztem a tekintetüket a hátamban, ahogy odamentem a kék Ford mellé. Úgy álltam, hogy ne vegyen észre, amikor beáll a parkolóba. És ott vártam kezemben a rajzával, míg csak meg érkezett.