Igazság I.

Sziasztok! Először is jelenteném, hogy a látogatók száma átlépte az 1000-t! Nagyon örülök, csak az a baj, hogy ebből a legtöbben valóban látogatók! Sajnos általában mindössze csak 2-3 kritikát kapok, persze ezeknek nagyon örülök, de mostmár kezd a lelkesedésem alábbhagyni! Mindegy a fejezet itt van, olvassátok élvezettel, az ígéretemet betartottam! :D Jah, és OneGirl jó nyaralást!:D

Igazság I.

(Lucy szemszöge)

Az iskolához értem. Amint a parkolóba hajtottam be, észrevettem Cullenéket. Elég messze álltak tőlem. Egy valaki azonban nem volt ott. Nessie. Amikor egy üres helyre tolattam be, ami távol esett tőlük, arra is rájöttem miért nem volt a testvéreivel. Mert ott állt annak a kocsinak a takarásában, amely mellé beálltam. Csak azt nem tudtam, mit akar tőlem, mert határozottan engem várt, mert más a környéken sem volt, és, hogy honnan tudta, hogy oda fogok állni. Kiszálltam mintha észre sem vettem volna és elindultam az iskola felé.

-           Lucy, kérlek várj! Beszélnünk kell! Fontos! Kérlek! – mondta kérlelőn.

-           Miért nem hagytok békén? Én csak egy viszonylag békés életet szeretnék élni – mondtam.

-           Mert rosszul látod a dolgokat. Hallgass meg, és elmagyarázom!

-           Mit látok rosszul? – kérdeztem egy kis éllel a hangomban, untam, hogy mindenki hülyének néz.

-           Kérlek!

-           Mindjárt csengetnek – húzódoztam még mindig.

-           Még van 10 perc – mondta.

-           Rendben, mondjad – adtam be a derekam. Már kezdett érdekelni, hogy mit akarhat, mert csak nem szállt le rólam.

-           Nem ülnénk le inkább valahova? – kérdezte.

-           Jó, akkor gyere utánam – mondtam és elindultam a múltkori pad felé, magam mögött hagyva a Cullen-testvérek figyelő tekintetét.

-           Először is itt a rajzod. Nagyon szép. Ezt nem csak én mondom, hanem Emmett is ezt mondta, miután kijöttél – mondta, mintha kerülné a témát, pedig ő akarta.

-           Köszi. Szóval? – türelmetlenkedtem.

-           Szóval tegnap azt mondtad, láttál minket az első napunkon a parkolóban és, hogy Emmett nevetett és, hogy rólad is szó volt. Ez így igaz – mondta.

-           Hát akkor? – nem értettem.

-           De nem olyan úgy, ahogy te gondolod – magyarázta – Emmett nem rajtad nevetett, hanem rajtam és főleg Justinon, tudod, amikor próbálkozott. És valóban beszéltem rólad a többieknek, és hát eléggé megosztottad a társaságot. De inkább kíváncsiak.

-           Hát Rosalie nem annak tűnt…

-           Rosalie mindig mindenkivel előítéletes, nem kell vele foglalkozni. A többiek pedig nyitottak, amíg nem bizonyítod az ellenkezőjét normálisként tekintenek rád.

-           Én most nagyon hülyén érzem magam – mondtam nem nézve rá.

-           Ne érezd magad annak, tényleg furcsa helyzet volt.

-           És én mindenfélét gondoltam rólad, rólatok, pedig olyan rendes voltál velem,– mondtam elszontyolodva – meg tudsz nekem bocsátani?

-           Felejtsük el – mondta vidáman.

-           A többiektől is elnézést kellesz kérnem. Bár mentségemre szóljon, hogy nehéz megbíznom az emberekben, azok után…

Megszólalt a csengő, így nem tudtam befejezni a mondatomat.

-           Menjünk órára! - mondtam sietve.

-           Egyszer elmeséled? – kérdezte.

-           El. Tényleg nem haragszol amiatt, amiket mondtam?

-           Nem. De tényleg menjünk, mert még elkésünk – válaszolta.

Bár nem tűnt haragosnak, sőt, de én mégis ramatyul éreztem magam. Kiderült, hogy mindenféle butaságot összegondoltam, ami nem is úgy történt. Majdnem mindent tönkretettem, de szerencsére megbeszéltük és most újra azt érzem, mint először, hogy barátok lehetünk. Úgy tűnt, újra meg kell fogadnom a múltkori fogadalmam és örültem neki. Jobb kedvel estem neki a napnak, de még a többiektől is bocsánatot kellett kérnem. Voltak olyanok, akik megkönnyítették nekem, például Alice vagy Bella, mert ők jöttek oda hozzám. Alice egész szünetben mosolygott és beszélt, mintha semmi sem történt volna, a bocsánatkérésemet egy el-van-felejtve kijelentéssel nyugtázta. Bella nem volt ennyire nyitott, de gondolom neki ilyen a természete (azért csak gondolom, mert nála semmit sem érzek). Ettől függetlenül megkérdezte, hogy vagyok és röviden beszélgettünk a családunkról. Elmesélte, hogy mindannyiukat örökbe fogadta Carlisle és Esme Cullen.

Mikor az ebédlőbe értem, már ott ültek az asztalnál. Elvettem a kajám és odamentem.

-           Sziasztok! – köszöntem szégyenlősen.

-           Szia!

-           Bocsánatkéréssel tartozom. Igazságtalanul mondtam mindenfélét, amit nem kellett volna. Sajnálom – néztem rájuk – persze azt is megértem, ha ezek után elkerülnétek…

-           Álljon meg a menet, Kiscsaj! Miért kerülnénk? Ki mondta, hogy bajunk van veled? Félreértettél egyet s mást, és aztán? Tanuld meg, ez inkább Edward asztala, hogy mindenért hibáztatja magát és túldramatizál mindent! Tegnap már megmondtuk, amit megmondtunk, azóta pedig nem változtunk. Vagy ha tévedek, szóljatok! – mondta Emmett szemrehányóan, de olyan viccesen hangzott.

A többiek elkezdtek nevetni.

-           Bravó Emmett, ez egy nagyon szép szónoklat volt, – mondta Edward nevetve – és szerintem nem tévedsz.

-           Akkor nem haragszotok? – kérdeztem egy pici mosoly kíséretében.

-           Nem – ezt Rosalie mondta, ami meglepett, nem számítottam rá. Így, hogy zavaromat palástoljam, elkértem az asztalon heverő újságot.

-           A tiétek ez az újság? – kérdeztem.

-           Nem, tessék – adta a kezembe Nessie.

-           Kösz – és elmerültem az újság tanulmányozásában.

A harmadik oldalon megakadt a szemem egy címen: Véres állattámadás a hegyekben

És nem is a cím volt a fontos, hanem a cikk. Egy túrázóról volt szó benne, akit tegnap találtak meg. Valószínűleg állat támadta meg, mert át volt harapva a torka. Mikor végigolvastam a cikket szörnyű émelygés tört rám. Ez a cikk kísértetiesen hasonlított az álmomra, azzal a különbséggel, hogy ott egy ember volt. Ez csak álom, ez csak álom! Ezt mondogattam magamnak, hogy megnyugodjak. Pedig éreztem, hogy közük van egymáshoz, csak nem akartam beismerni.

-           Jól vagy? – kérdezte ijedten Nessie. Nem festhettem valami jól.

-           Levegőre van szükségem – mondtam halkan.

-           Gyere, hazaviszlek, nem nézel ki jól!

-           Jól van – nem ellenkeztem, nem voltam jól. Émelyegtem és zavarodott voltam.

-           Szóljatok Mr. Clementnek és majd telefonálok – mondta még a testvéreinek Nessie.

-           Oké. Jobbulást! – mondták.

Amikor a kocsimban ültünk (természetesen Nessie vezetetett), megkérdezte végre:

-           Mi történt? Egyik percben jól nézel ki, a másikban pedig rosszul vagy. Láttál valamit? – nézett rám.

-           Hát… - kezdtem.

Szomorúság

Sziasztok! Itt egy újabb fejezet! A terjedelme rövidebb, de remélem tetszik majd! És ígérem, hogy a két lány között a sors szerepét én veszem át (tegnap néztem egy filmet! :)) és majd rendbe hozom a dolgokat! :D Jó olvasást! Jah, és az előző kérdésre itt a válasz! Sokan kitalálták!  Puszi:) Luci:)

Szomorúság

(Nessie szemszöge)

-           Nem fogjátok elhinni, kivel találkoztunk! – mondtam a családomnak, persze Apu ekkor már tudta a választ.

-           Kivel? – kérdezte Anyu, felváltva pillantva Apura és rám.

-           Seth Clearwaterrel! El sem hiszitek hogy megváltozott! Felnőtt! – mondtam.

-           És azt mondta, hogy hétvégén benéz! – mondta Jake.

-           Még egy büdös vérfarkas! – mondta Rose.

-           Rose! – förmedtünk rá egyszerre.

-           Hiszen régi jó ismerős! – mondta szemrehányóan Carlisle.

-           Bocs, de ezt nem hagyhattam ki – mondta Rose vidámabban.

És valóban. Rosalie egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy belekössön Jake-be, vagy régen valamelyik vérfarkasba. De a Jake-kel való kötözködését, már megszoktuk. Ráadásul már az évek folyamán kifogyott a megjegyzéseiből (és mintha már meg is kedvelte volna egy kicsit kedvesemet).

-           Oké, ha ezt megtárgyaltuk, akkor mindenki mehet a dolgára – zárta le Carlisle a beszélgetést.

Másnap már vidámabban mentebb iskolába, sokat segített előzőnapi Jake-kel való beszélgetésem, már Rose beszólása sem izgatott. Amikor megérkeztünk, és mentem volna órára, észrevettem Lucy-t. És láttam, hogy ő is észrevett minket, de mintha nem akarna tudomást venni rólunk, és gyorsan bement az iskolába. Ezt még annyira nem furcsálltam, biztos csak tévedtem, mert ha észrevett volna, köszönt volna. De aztán egész nap ilyen volt. Ezt már a többiektől tudom, mert mindenkinek van vele órája: Alice például azt mondta, hogy próbált úgy tenni, mintha ő, Alice ott sem lenne. Ráadásul ebédre sem jött. Bioszon aztán megkérdeztem, hogy mi van vele, de olyan hidegen válaszolt, hogy inkább hagytam.

A kedvem a nap végére nagyon leromlott, mivel azt sem tudom, mi a baja. És halál biztos, hogy velünk van baja, mert láttam, hogy amikor nem látott minket, olyan volt, mint az első napon, viszont amikor minket megpillantott, mint aki citromba harapott. A többiek próbáltak vigasztalni, de nem sikerült.

Ez így ment két napig és még ebédelni sem jött. A harmadik nap viszont ott volt, és valamit rajzolt, ha jól láttam egy tulipánt. Nagyon szép volt. Csak akkor nézett fel a lapról, amikor leültünk. Szemében nem láttam mást csak szomorúságot. Aztán elkezdett beszélni. Azt mondta, hogy hagyjuk békén, van elég baja, nem kell, hogy szánjuk, de örülne, ha nem is bántanánk. Amikor megkérdeztük, miért mondja ezt és, hogy nincs semmi bajunk vele, elmondta, hogy látott minket a parkolóban, ahogy Emmett nevetett, a többiek pedig meg mérgesek voltak, és, hogy tudja, hogy róla volt szó. Nem találtam a hangom. Nem tudtam megmondani, hogy az egész csak egy félreértés, hogy Emmett Justinon nevetett, és hogy bár a többiek valóban gondterheltek voltak, azóta megbeszéltük a dolgokat. Csak néztem magam elé, nem értettem, miért nem csinálok valamit. Teljesen lefagytam. Láthatóan a többiek sem tudtak mit reagálni. Csak akkor eszméltem fel valamelyest, amikor Lucy felállt, de visszajött, mert még mondani akart valamit:

-           Nessie, megtennéd, hogy megmondod a tanárnak, hogy nem vagyok jól?

-           Persze – mondtam, de mintha nem is lennék ott.

Két percnek el kellett telnie, míg magunkhoz tértünk. Nem gyakran van ilyen, mikor nem tudunk mit mondani. Észrevettem a rajzát az asztalon, itt hagyta.

-           Jól rajzol a csaj! – mondta Emmett elismerően.

Néztem, néztem a virágot, és hirtelen elöntött a düh.

-           Neked minden hülyeségen nevetned kell!  - kiabáltam minden ok vagy előzmény nélkül Emmettre, majd fogtam a rajzot és kiviharoztam a menzáról.

Még hallottam, ahogy Jasper azt mondja csak zaklatott vagyok, Apu pedig, gondolom Anyának, hogy hagyjon gondolkodni. Biztos utánam akart jönni.

Beszaladtam a töriterembe, ami szerencsére üres volt, leültem a padomhoz és elkezdtem sírni. Nem lehet igaz, hogy még ezt a kérésemet sem lehet teljesíteni, pedig nem volt nagydolog, csak egy barátra vágytam!

Mire a többiek elkezdtek bejönni, addigra összeszedtem magam annyira, hogy ne lehessen látni, hogy sírtam. A tanárnak megmondtam, hogy Lucy rosszul érezte magát és hazament, és még arra is szereztem erőt, hogy Justinnak újabb kosarat adjak. Ez a fiú sohasem adja fel, ki kell találnom majd valamit, hogy végleg lerázzam. De előbb muszáj valahogy kibékülnöm Lucy-val, és Emmett-től is bocsánatot kéne kérnem, mert voltam túl igazságos.

Szokás szerint a kocsiknál álltak, mikor odaértem hozzájuk. Az arcuk szomorúságot tükrözött, ők sem boldogok, ha én szomorú vagyok, és én határozottan nem voltam vidám. Anya rögtön megkérdezte, bár ő is tudta a választ:

-           Nessie, jól vagy? – kérdezte.

Én csak a fejemet ráztam, de odafordultam Emmetthez:

-           Bocs Emmett, nem kellett volna bunkónak lennem az előbb – mondtam neki.

-           Semmi baj, kicsi lány! Már rég elfelejtettem! – mosolygott.

-           Kösz! – mondtam egy erőtlen mosoly kíséretében.

-           Nem mehetnénk? – mondtam még.

Nem feleltek, de mindenki ment ahhoz a kocsihoz, amelyikkel jött. Egész úton szótlanul ültünk, csak egyetlen fejben feltett kérdésemre válaszolt Apu:

-           Mit csináljak? – kérdeztem gondolatban, eredetileg nem várva rá választ.

-           Beszélj vele, holnap még órák előtt. Az egész egy félreértés, meséld el neki, biztos meghallgat, mert őt is bántja a dolog – mondta.

-           Biztos? – kérdeztem egy kicsit reménytelibb hangon.

-           Hát én nem vagyok jövőbelátó, de szerintem meghallgat.

-           Alice? – néztem Alice-re.

-           Meghallgat, a többi rajtad múlik – mondta.

Boldogabb nem lettem, de tudtam mit kell csinálnom és ez egy kis reménnyel kecsegtetett, hogy helyrehozatom azt, amit a véletlen összehozott ellenünk.

Másnap korábban keltem, hamarabb elkészültem, hogy korábban legyünk ott, mint Lucy.

-           Alice, hol fog megállni? – kérdeztem nagynéném.

-           Ott, a kék Ford és a fehér Chevrolet között – válaszolta.

-           Kösz, sziasztok!

Éreztem a tekintetüket a hátamban, ahogy odamentem a kék Ford mellé. Úgy álltam, hogy ne vegyen észre, amikor beáll a parkolóba. És ott vártam kezemben a rajzával, míg csak meg érkezett.

Menekülés

És végre itt a fejezet! Furcsa, hogy több mint fél éve írtam az utolsó fejezetet! Remélem tetszeni fog, a helyesírási-hibákért bocsánat! Írtam, hogy írnék egy Nessie-s fejit, de az nem jött össze teljesen, tehát ebben a fejiben mindkét csaj ott van! :D Jah, és kíváncsi lennék szerintetek kivel találkoztak, egy utalásból biztos kitalálható! :D Jó olvasást! Puszi:) Luci:)

Menekülés

(Nessie szemszöge)

Olyan jól esett elmenni otthonról, és egy kicsit kettesben lenni Jake-kel. Kéz a kézben szaladtunk La Push felé. Akár át is változhatott volna, de most jól esett, hogy emberként van mellettem, és szerintem ezt ő is érezte. Lesétáltunk a tengerpartra, és ott leültünk az egyik sziklára és néztük a tengert.

-           Én hiszek benne, Jake – törtem meg néhány perc csöndes mélázás után a csendet.

-           Kiben? Abban a lányban, akiről vitatkoztatok? – kérdezte.

-           Lucy-ban. Szerinted sem kellene? – néztem a szemébe.

-           Hallgass a szívedre és akkor helyesen cselekszel, csak ne vessz össze nagyon Szöszivel – mondta vigyorogva.

-           Ezt pont te mondod? – kérdeztem már én is vidámabban.

-           Igen én.

-           A szívem azt súgja, hogy Lucy igazat beszél, nem őrült. Köszi a tanácsot! – csókoltam meg.

-           Máskor is, ha ilyen jutalmat kapok – motyogta.

-           Hát ti meg mit kerestek itt? Kik vagytok? – jött egy hang a hátunk mögül. Ahogy közelebb jött egy középkorú indiánférfit, aki nagyon hasonlított egy régi ismerősre, de ez hirtelen nem jutott el a tudatomig és szemmel láthatóan Jake-nek sem. Barátunk  kapcsolt a leghamarabb.

-           Ti vagytok? Nessie, Jake? Tényleg ti vagytok? Nem hittem el, amikor a fiam mondta, hogy egy Jacob Black nevű fiú jött az iskolába – kérdezte szinte hitetlenkedve.

-           Mi vagyunk, szia! – Jake megtalálta a hangját, majd odament hozzá és megveregette a vállát.

-           Olyan rég találkoztunk és olyan ritkán hívsz Jake! Remélem meg akartál látogatni!

-           Bocs, de össze-vissza utazgattunk. De most többet látjuk majd egymást! Egyébként holnap akartam elmenni hozzád, de mi lenne, ha te jönnél hozzánk, Cullenék biztos örülnének neked!

-           Visszaköltöztetek?

-           Aha, vissza. Szia! – nekem is megjött a hangom végre.

-           Oh, Nessie! Szia! Még mindig gyönyörű vagy! Hogy vagytok? – kapott fel régi barátunk.

-           Kösz, jól! De ne törj össze! – nevettem.

-           Bocsi – nevetett – viszont most srácok mennem kell. De a hétvégén beugrom hozzátok, oké?

-           Rendben. Jó volt látni! Szia! – köszöntünk el.

-           Sziasztok Skacok! – és eltűnt.

Futva mentünk haza, én már egy kicsit felszabadultabb voltam, mint mikor elindultunk.

-           Nem fogjátok elhinni, kivel találkoztunk! – mondtam a családomnak, persze Apu ekkor már tudta a választ.

(Lucy szemszöge)

   Tele volt a parkoló, mivel két perc volt a becsengetésig. Körülnéztem, nem akartam bevallani magamnak, de titkon Cullenéket kerestem. Még nem érkeztek meg, aminek nagyon örültem, mert minél kevesebbet akartam őket látni. Úgyis találkozunk a menzán, Nessie-vel, pedig törin, akkor pont elég lesz látni azokat a tekinteteket, amik elárultak. Mert így éreztem magam, becsapottnak. Ez azért van, mert bár sokszor becsaptak, elárultak, kinevettek, mindig, ha valakivel találkoztam, feléledt bennem a remény, hogy talán ő lesz az a személy, akiben egy barátra találok. De mindig csalódom, most is így van ez. Azt hittem, Nessie megért, és barátok lehetünk, de amit tegnap a parkolóban láttam, újra összetört bennem valamit.

   Miközben gondolataimba merülve sétáltam az A épület felé, ahol az első órám lesz, becsöngettek. Egyik pillanatról a másikra ürült ki a parkoló. Nem gyorsítottam a tempómon, úgyis tudtam, hogy nem fogok elkésni, még a tanár előtt odaérek. Oldalra néztem, és akkor láttam, hogy mégsem olyan üres a parkoló, mint gondoltam, Cullenék, akkor szálltak ki méregdrága kocsijaikból, és sietve mentek az órájukra. Szemem sarkából láttam, hogy néhányan rám néztek, köztük Nessie is, de én meggyorsítottam lépteimet, nem akartam szánakozó vagy undorodó tekintetüket látni.

 Pont beértem a tanár előtt, leültem a helyemre és próbáltam úgy tenni, mintha itt se lennék.

 

Egész órán máshol jártak a gondolataim. Volt mikor az álmomon gondolkoztam, ami fura, mert általában nem emlékszem rájuk, de ez most úgy él bennem, mintha valóban ott lettem volna. Amikor nem az álmomon morfondíroztam, akkor Cullenéken, pedig nem akartam, de valahogy mindig eszembe jutottak. Még mindig érzem azt a furcsa érzést velük kapcsolatban. Bár a magamnak tett fogadalmamat tegnap megsemmisítettem, ott akkor a parkolóban, most ha akarnám, se tudnék meg semmit. Mindig visszatérek ahhoz az átkozott tegnaphoz!

Alig vettem észre, hogy kicsengettek. Annyira bele tudok veszni a gondolataimba, hogy gyakran megtörténik velem. Sietve mentem a matek terembe, ahol már néhány diák bent volt. És nagy meglepetésemre az egyik Cullen, azt hiszem Alice, is ott volt! Szerintem kezdek megvakulni, mert tegnap még nem vettem észre. Mondjuk tegnap majdnem elkéstem matekról.  Majdnem sarkon fordultam, de erőt vettem magamon és leültem a helyemre, ami szerencsémre jó távol volt attól a padtól, ahol ő ült. Alice vidám arccal végignézte, ahogy leülök és kipakolok. Én úgy tettem, mintha nem vettem volna őt észre. Már majdnem elindult felém, amikor becsengettek, így visszaült. Egyszer az életben örültem a csengőnek. Nem érdekelt, mit akar mondani.

Amint vége volt az órának, gyorsan kimentem, hogy még véletlenül se tudjunk találkozni.

Az egész napom rohanással telt. Mondjuk ez az én hibám, mert nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy szembenézzek velük. Második órától kezdve, mindegyiken együtt voltam az egyik Cullennel vagy volt mikor kettővel is. Sajnos. Komolyan, nagyon figyelmetlen lettem, ha tegnap nem vettem észre őket. Így nehéz lesz elkerülni bármiféle beszélgetést, de megpróbálom. Kezdve attól, hogy nem mentem ebédelni, hanem beültem a kocsimba, bekapcsoltam egy jó kis zenét, ami leköti a gondolataimat, ezáltal a megérzésem is kevesebb. A csengő vert fel félig alvó állapotomból. Mindig ez a csengő! A következő órám Nessie-vel volt, aki ráadásul mellettem ül.

Mint mindig, most is egy hajszálnyival a tanár előtt értem be. Leültem Nessie mellé, aki érdeklődően nézett rám.

-           Szia! - suttogta.

-           Szia! - köszöntem nem túl vidám hangon.

-           Nem haragszol, ha megkérdezem, miért nem ebédeltél? – kérdezte még mindig suttogva.

-           Mert nem voltam éhes – adtam tömör választ.

Erre furcsán kezdte ráncolni a szemét. Látta rajtam, hogy nem vagyok beszélgetős hangulatban, így békén hagyott egész órán. Óra végén az elsők között mentem ki. Fél szemmel láttam, ahogy néz utánam, furcsán szomorú szemekkel.

Odaszaladtam a kocsimhoz, beugrottam és padlógázzal hajtottam haza. Otthon rögtön a szobámba mentem, és bekapcsoltam ugyanazt a CD-t, mint az ebédszünetben hallgattam. Aztán eszembe jutott, hogy éhes vagyok, így kimentem a konyhába mentem és most a tegnappal ellentétben normális kaját csináltam, sültcsirkét krumplival, így anyának is marad. Miközben ettem, a kajáról eszembe ötlött, hogy nem csinálhatom ezt a végtelenségig, mert ha napközben meg is úszom a beszélgetést, valamikor csak be kell mennem enni. Úgy döntöttem kitartok, amíg lehet, aztán összeszedem a bátorságom és megmondom nekik, hogy mi a bajom.

Miután ezt eldöntöttem nyugodtam mentem vissza, elég akkor foglalkoznom majd azzal, hogy mit mondok, ha majd eljön az ideje. Aznap este már a növényeimet is megnéztem, bár a kedvem nem lett jobb, ez az álom és a mai napom hatása.

A következő két napom ugyanúgy telt, „menekültem”. Ezalatt nem volt rémálmom, így a kedélyem jobb volt, a dühöm elpárolgott és nem maradt más hátra csak csalódottság és szomorúság, mérhetetlen szomorúság.

A harmadik nap jött el az az alkalom. Erőt vettem magamon és bementem az ebédlőbe. Még nem voltak ott. Elvettem a kaját, leültem szokott helyemre és elővettem egy papírt és egy ceruzát. És elkezdtem rajzolni, egy hulló szirmú tulipánt, melyet tegnap láttam valahol, de nem emlékszem hol. Nagyon elszórakoztam vele és csak azért vettem észre, hogy itt vannak, mert köszöntek.

Aztán ugyanúgy, mint első találkozásunkkor most is csendben voltak, mintha várnának valamit, mintha rám várnának. Mély levegőt vettem, összeszedtem magam, elszakítottam tekintetem a virágomtól, rájuk néztem és halkan beszélni kezdtem, tudtam, hogy hallják:

-           Nem kell úgy tennetek, mintha kedvelnétek, mintha nem néznétek ti is elmebetegnek, úgy, mint itt mindenki. És ne szánjatok, mert nem kell senkinek sem a szánalma. Csak tegyétek azt meg, hogy békén hagytok. Elegen bántanak már így is. Már csak ez az évem van itt, szeretném amennyire lehet „jól” megélni – a mondókám végére egy óriási gombóc nőtt a torkomba, pedig próbáltam erős maradni.

-           Miért? – kérdezték egyszerre.

-           Miért… - suttogtam.

-           Nekem személy szerint semmi bajom veled, és szerintem a testvéreimnek sincs – mondta Nessie és végignézett a testvérein, akik beleegyezően bólintottak, bár Rosalie egy kicsit ráncolta a tökéletes homlokát, de végül ő is intett.

-           Láttalak titeket első nap a parkolóban – mondtam halkan, végig a hullott szirmú rózsát figyelve – nagyon jól mulattatok valamin és azt is tudom, hogy rólam is volt szó. És azt is tudom, hogy elmondtál nekik mindent. Valahol megértem a reakcióitokat, persze vigyázni kell egy őrülttel – itt egy kis gúny volt a hangomban – ezért mondtam, amit mondtam. Itt már kezdett akadozni a hangom, így mély levegőt véve, még azt mondtam:

-           És ha most megbocsátotok… - felálltam, és elindultam kifelé. De még eszembe jutott valamit és visszafordultam:

-           Nessie, megtennéd, hogy megmondod a tanárnak, hogy nem vagyok jól?

-           Persze – mondta halkan, de mintha nem is figyelne.

Mostmár valóban elindultam kifelé és meg sem álltam a kocsimig, beugrottam a kormányhoz, de az volt az érzésem, hogy itt valami nem stimmel. Csak otthon jutott eszembe, hogy a virágos rajzom ott maradt.