Menekülés

És végre itt a fejezet! Furcsa, hogy több mint fél éve írtam az utolsó fejezetet! Remélem tetszeni fog, a helyesírási-hibákért bocsánat! Írtam, hogy írnék egy Nessie-s fejit, de az nem jött össze teljesen, tehát ebben a fejiben mindkét csaj ott van! :D Jah, és kíváncsi lennék szerintetek kivel találkoztak, egy utalásból biztos kitalálható! :D Jó olvasást! Puszi:) Luci:)

Menekülés

(Nessie szemszöge)

Olyan jól esett elmenni otthonról, és egy kicsit kettesben lenni Jake-kel. Kéz a kézben szaladtunk La Push felé. Akár át is változhatott volna, de most jól esett, hogy emberként van mellettem, és szerintem ezt ő is érezte. Lesétáltunk a tengerpartra, és ott leültünk az egyik sziklára és néztük a tengert.

-           Én hiszek benne, Jake – törtem meg néhány perc csöndes mélázás után a csendet.

-           Kiben? Abban a lányban, akiről vitatkoztatok? – kérdezte.

-           Lucy-ban. Szerinted sem kellene? – néztem a szemébe.

-           Hallgass a szívedre és akkor helyesen cselekszel, csak ne vessz össze nagyon Szöszivel – mondta vigyorogva.

-           Ezt pont te mondod? – kérdeztem már én is vidámabban.

-           Igen én.

-           A szívem azt súgja, hogy Lucy igazat beszél, nem őrült. Köszi a tanácsot! – csókoltam meg.

-           Máskor is, ha ilyen jutalmat kapok – motyogta.

-           Hát ti meg mit kerestek itt? Kik vagytok? – jött egy hang a hátunk mögül. Ahogy közelebb jött egy középkorú indiánférfit, aki nagyon hasonlított egy régi ismerősre, de ez hirtelen nem jutott el a tudatomig és szemmel láthatóan Jake-nek sem. Barátunk  kapcsolt a leghamarabb.

-           Ti vagytok? Nessie, Jake? Tényleg ti vagytok? Nem hittem el, amikor a fiam mondta, hogy egy Jacob Black nevű fiú jött az iskolába – kérdezte szinte hitetlenkedve.

-           Mi vagyunk, szia! – Jake megtalálta a hangját, majd odament hozzá és megveregette a vállát.

-           Olyan rég találkoztunk és olyan ritkán hívsz Jake! Remélem meg akartál látogatni!

-           Bocs, de össze-vissza utazgattunk. De most többet látjuk majd egymást! Egyébként holnap akartam elmenni hozzád, de mi lenne, ha te jönnél hozzánk, Cullenék biztos örülnének neked!

-           Visszaköltöztetek?

-           Aha, vissza. Szia! – nekem is megjött a hangom végre.

-           Oh, Nessie! Szia! Még mindig gyönyörű vagy! Hogy vagytok? – kapott fel régi barátunk.

-           Kösz, jól! De ne törj össze! – nevettem.

-           Bocsi – nevetett – viszont most srácok mennem kell. De a hétvégén beugrom hozzátok, oké?

-           Rendben. Jó volt látni! Szia! – köszöntünk el.

-           Sziasztok Skacok! – és eltűnt.

Futva mentünk haza, én már egy kicsit felszabadultabb voltam, mint mikor elindultunk.

-           Nem fogjátok elhinni, kivel találkoztunk! – mondtam a családomnak, persze Apu ekkor már tudta a választ.

(Lucy szemszöge)

   Tele volt a parkoló, mivel két perc volt a becsengetésig. Körülnéztem, nem akartam bevallani magamnak, de titkon Cullenéket kerestem. Még nem érkeztek meg, aminek nagyon örültem, mert minél kevesebbet akartam őket látni. Úgyis találkozunk a menzán, Nessie-vel, pedig törin, akkor pont elég lesz látni azokat a tekinteteket, amik elárultak. Mert így éreztem magam, becsapottnak. Ez azért van, mert bár sokszor becsaptak, elárultak, kinevettek, mindig, ha valakivel találkoztam, feléledt bennem a remény, hogy talán ő lesz az a személy, akiben egy barátra találok. De mindig csalódom, most is így van ez. Azt hittem, Nessie megért, és barátok lehetünk, de amit tegnap a parkolóban láttam, újra összetört bennem valamit.

   Miközben gondolataimba merülve sétáltam az A épület felé, ahol az első órám lesz, becsöngettek. Egyik pillanatról a másikra ürült ki a parkoló. Nem gyorsítottam a tempómon, úgyis tudtam, hogy nem fogok elkésni, még a tanár előtt odaérek. Oldalra néztem, és akkor láttam, hogy mégsem olyan üres a parkoló, mint gondoltam, Cullenék, akkor szálltak ki méregdrága kocsijaikból, és sietve mentek az órájukra. Szemem sarkából láttam, hogy néhányan rám néztek, köztük Nessie is, de én meggyorsítottam lépteimet, nem akartam szánakozó vagy undorodó tekintetüket látni.

 Pont beértem a tanár előtt, leültem a helyemre és próbáltam úgy tenni, mintha itt se lennék.

 

Egész órán máshol jártak a gondolataim. Volt mikor az álmomon gondolkoztam, ami fura, mert általában nem emlékszem rájuk, de ez most úgy él bennem, mintha valóban ott lettem volna. Amikor nem az álmomon morfondíroztam, akkor Cullenéken, pedig nem akartam, de valahogy mindig eszembe jutottak. Még mindig érzem azt a furcsa érzést velük kapcsolatban. Bár a magamnak tett fogadalmamat tegnap megsemmisítettem, ott akkor a parkolóban, most ha akarnám, se tudnék meg semmit. Mindig visszatérek ahhoz az átkozott tegnaphoz!

Alig vettem észre, hogy kicsengettek. Annyira bele tudok veszni a gondolataimba, hogy gyakran megtörténik velem. Sietve mentem a matek terembe, ahol már néhány diák bent volt. És nagy meglepetésemre az egyik Cullen, azt hiszem Alice, is ott volt! Szerintem kezdek megvakulni, mert tegnap még nem vettem észre. Mondjuk tegnap majdnem elkéstem matekról.  Majdnem sarkon fordultam, de erőt vettem magamon és leültem a helyemre, ami szerencsémre jó távol volt attól a padtól, ahol ő ült. Alice vidám arccal végignézte, ahogy leülök és kipakolok. Én úgy tettem, mintha nem vettem volna őt észre. Már majdnem elindult felém, amikor becsengettek, így visszaült. Egyszer az életben örültem a csengőnek. Nem érdekelt, mit akar mondani.

Amint vége volt az órának, gyorsan kimentem, hogy még véletlenül se tudjunk találkozni.

Az egész napom rohanással telt. Mondjuk ez az én hibám, mert nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy szembenézzek velük. Második órától kezdve, mindegyiken együtt voltam az egyik Cullennel vagy volt mikor kettővel is. Sajnos. Komolyan, nagyon figyelmetlen lettem, ha tegnap nem vettem észre őket. Így nehéz lesz elkerülni bármiféle beszélgetést, de megpróbálom. Kezdve attól, hogy nem mentem ebédelni, hanem beültem a kocsimba, bekapcsoltam egy jó kis zenét, ami leköti a gondolataimat, ezáltal a megérzésem is kevesebb. A csengő vert fel félig alvó állapotomból. Mindig ez a csengő! A következő órám Nessie-vel volt, aki ráadásul mellettem ül.

Mint mindig, most is egy hajszálnyival a tanár előtt értem be. Leültem Nessie mellé, aki érdeklődően nézett rám.

-           Szia! - suttogta.

-           Szia! - köszöntem nem túl vidám hangon.

-           Nem haragszol, ha megkérdezem, miért nem ebédeltél? – kérdezte még mindig suttogva.

-           Mert nem voltam éhes – adtam tömör választ.

Erre furcsán kezdte ráncolni a szemét. Látta rajtam, hogy nem vagyok beszélgetős hangulatban, így békén hagyott egész órán. Óra végén az elsők között mentem ki. Fél szemmel láttam, ahogy néz utánam, furcsán szomorú szemekkel.

Odaszaladtam a kocsimhoz, beugrottam és padlógázzal hajtottam haza. Otthon rögtön a szobámba mentem, és bekapcsoltam ugyanazt a CD-t, mint az ebédszünetben hallgattam. Aztán eszembe jutott, hogy éhes vagyok, így kimentem a konyhába mentem és most a tegnappal ellentétben normális kaját csináltam, sültcsirkét krumplival, így anyának is marad. Miközben ettem, a kajáról eszembe ötlött, hogy nem csinálhatom ezt a végtelenségig, mert ha napközben meg is úszom a beszélgetést, valamikor csak be kell mennem enni. Úgy döntöttem kitartok, amíg lehet, aztán összeszedem a bátorságom és megmondom nekik, hogy mi a bajom.

Miután ezt eldöntöttem nyugodtam mentem vissza, elég akkor foglalkoznom majd azzal, hogy mit mondok, ha majd eljön az ideje. Aznap este már a növényeimet is megnéztem, bár a kedvem nem lett jobb, ez az álom és a mai napom hatása.

A következő két napom ugyanúgy telt, „menekültem”. Ezalatt nem volt rémálmom, így a kedélyem jobb volt, a dühöm elpárolgott és nem maradt más hátra csak csalódottság és szomorúság, mérhetetlen szomorúság.

A harmadik nap jött el az az alkalom. Erőt vettem magamon és bementem az ebédlőbe. Még nem voltak ott. Elvettem a kaját, leültem szokott helyemre és elővettem egy papírt és egy ceruzát. És elkezdtem rajzolni, egy hulló szirmú tulipánt, melyet tegnap láttam valahol, de nem emlékszem hol. Nagyon elszórakoztam vele és csak azért vettem észre, hogy itt vannak, mert köszöntek.

Aztán ugyanúgy, mint első találkozásunkkor most is csendben voltak, mintha várnának valamit, mintha rám várnának. Mély levegőt vettem, összeszedtem magam, elszakítottam tekintetem a virágomtól, rájuk néztem és halkan beszélni kezdtem, tudtam, hogy hallják:

-           Nem kell úgy tennetek, mintha kedvelnétek, mintha nem néznétek ti is elmebetegnek, úgy, mint itt mindenki. És ne szánjatok, mert nem kell senkinek sem a szánalma. Csak tegyétek azt meg, hogy békén hagytok. Elegen bántanak már így is. Már csak ez az évem van itt, szeretném amennyire lehet „jól” megélni – a mondókám végére egy óriási gombóc nőtt a torkomba, pedig próbáltam erős maradni.

-           Miért? – kérdezték egyszerre.

-           Miért… - suttogtam.

-           Nekem személy szerint semmi bajom veled, és szerintem a testvéreimnek sincs – mondta Nessie és végignézett a testvérein, akik beleegyezően bólintottak, bár Rosalie egy kicsit ráncolta a tökéletes homlokát, de végül ő is intett.

-           Láttalak titeket első nap a parkolóban – mondtam halkan, végig a hullott szirmú rózsát figyelve – nagyon jól mulattatok valamin és azt is tudom, hogy rólam is volt szó. És azt is tudom, hogy elmondtál nekik mindent. Valahol megértem a reakcióitokat, persze vigyázni kell egy őrülttel – itt egy kis gúny volt a hangomban – ezért mondtam, amit mondtam. Itt már kezdett akadozni a hangom, így mély levegőt véve, még azt mondtam:

-           És ha most megbocsátotok… - felálltam, és elindultam kifelé. De még eszembe jutott valamit és visszafordultam:

-           Nessie, megtennéd, hogy megmondod a tanárnak, hogy nem vagyok jól?

-           Persze – mondta halkan, de mintha nem is figyelne.

Mostmár valóban elindultam kifelé és meg sem álltam a kocsimig, beugrottam a kormányhoz, de az volt az érzésem, hogy itt valami nem stimmel. Csak otthon jutott eszembe, hogy a virágos rajzom ott maradt.