Kedves Olvasók! Nincs kész a fejezet, de mivel megígértem, hogy hozom, ezért annyit kaptok, amennyi van! :D A szóbelim megvan, a többi sem rajtam múlik! :) Köszönöm azoknak, akik szurkoltak! És köszönöm OneGirl, hogy ennyi helyen felköszöntöttél! :D Mostmár megpróbálok folyamatosan frissíteni, de ti is tudjátok, mennyi mindent kell csinálni iskolaidőben! Mégegyszer bocsi, a hosszú kihagyásért és rövid fejiért! Jó olvasást!
8. fejezet
(Lucy szemszöge)
- Hát…- kezdtem.
- Ugye itt jobbra? – kérdezett közbe.
- Igen… De honnan tudod? – kérdeztem meglepetten. Nem mondtam, hogy hol lakom. Ráadásul reméltem, hogy nem kell semmit sem mondanom, a korábban feltett kérdésre.
- Nem olyan nagyváros ez – mosolygott -, az ember hamar megtudja, ki hol lakik. Egyébként Esmétől hallottam. Szereti a gyerekeket és volt az árvaházban, ott találkozott anyukáddal. Jól elbeszélgettek, és anyukád felajánlotta a segítségét, ha valamire szükségünk lenne – mondta.
- Oh… értem – csak ennyit mondtam.
- Szóval? – kérdezte, és tudtam, hogy ez a kérdés nem az útra vonatkozott.
- Nem, nem láttam vagy éreztem semmit, csak mostanában rosszul alszom, így a közérzetem nem a legjobb és olvastam azt a cikket és hát felkavart – mondtam. Igazából nem hazudtam, csak kihagytam belőle dolgokat. Nem akartam elmondani a teljes igazságot, mert én sem akartam elhinni. Ráadásul túl szörnyű lett volna, ha el is hiszem, így maradtam annál, hogy mindez csak véletlen.
- Értem. Most hogy vagy?
- Jobban – hazudtam, nem éreztem egy fikarcnyival sem jobban magam.
- Megjöttünk – beállt a házunk mellé.
- Köszi, hogy elhoztál – mondtam.
- Nincs mit. Hát akkor hívom Edwardot, hogy… - kezdte, de most én szakítottam bele.
- Várj! Nincs kedved bejönni, egy kicsit beszélgetni? – kérdeztem félve. Nem akartam tolakodó lenni, de most nem akartam egyedül lenni.
- Persze szívesen – mondta kedvesen.
- Mi lenne, ha először is megmutatnám a házat, nem nagyobb, tiétek, de otthonos…
- Oké, de honnan tudod, milyen a házunk?
- Jaj, ne haragudj! Van, hogy kimondom a dolgokat, amiket érzek. Ilyen furcsa vagyok – mondtam szemlesütve – csak…
- Mi csak?
- Csak úgy érzem, te jobban megértesz, mint mások. Te más vagy, ti mások vagytok… Jaj, bocsáss meg, megint ezt csinálom. Ráadásul még butaságokat is beszélek.
- Semmi baj, jobban igazad van, mint gondolnád – mondta Nessie és nem látszott rajta semmi bosszúság.
- Ohh… - csak ennyit mondtam, mert a magamnak tett ígértem még állt.
Ezután megmutattam a házat, utoljára a szobámat, szerintem tetszett neki. Ez a kedvenc zugom, persze az üvegház mellett. A „virágoskertem” volt a legeslegutolsó.
- Nagyon szép házatok van, olyan, mint egy ékszerdoboz – mondta Nessie mosolyogva.
- Köszi, még hátra van az üvegházam. Persze, ha nem vagy kíváncsi egy csomó virágra…
- De engem érdekel, szeretem a virágokat.
- Oké… De előre szólok, kicsit tömény a virágillat odabenn.
- Ez… gyönyörű! Ezek a virágok meseszépek, ilyeneket még nem is láttam – mondta elképedve.
- Köszi. A hobbim, hogy különleges és ritka virágokat gyűjtök. Igazából ez már nem csak hobbi, az utóbbi években ők az egyetlen barátaim – mondtam halkan.
- Mostmár nem az egyetlen, már ha te is benne vagy – nézett rám.
- Hát, ha el tudod viselni a furcsaságaimat… szívesen.
- Én elfogadom, de előre szólok, hogy vannak dolgok, amit nem mondhatok el. Én elmondanám, de nem tehetem.
- Tudom, érzem… Ne félj, nem fogok kíváncsiskodni!
Ekkor egymásra mosolyogtunk. Éreztem, hogy vannak közöttünk falak, de át fogjuk hidalni egyszer majd azokat.
- Ez milyen virág? Olyan, mint egy lepke – nézegetett egy virágot. Odamentem hozzá.
- Ez egy kékfoltos lepkevirág. A közönséges lepkevirág elég elterjedt, ám kékfoltos rokona az egyik legritkább faj. Talán ha ötről tudnak a botanikusok, és nálam van az egyik.
- Ezek mind ritka virágok, honnan vannak ezek neked? – nézett végig a virágokon.
- Jók a kapcsolataim. Régebben ismerősöktől, botanikusoktól vettem vagy kaptam, mostanában inkább cserélek. A hétvégén is jön egy biológus professzor Bostonból.
- Nagyon sok munka lehet velük – mondta miközben még mindig az előbb említett virágot fixírozta elmélyülten.
- Igen, de nagyon élvezem. Nem megyünk be? Kezd hűvös lenni – kérdeztem.
- Menjünk.
Bementünk a nappaliba, ami egybe van építve a konyhával. Nessie leült az egyik fotelbe, én pedig a konyhai részhez mentem.
- Kérsz egy cappucinót? Állítólag finom, ezt még a volt barátnőm mondta – mondtam, a végén már korántsem vidáman.
- Igen, kérek és sajnálom. De bennem megbízhatsz. Elmeséled, mi történt?
- Hát jó, talán könnyebb is lesz, ha anyán kívül más is hallja. Tudod, elég nehéz erről mesélni… Mint ahogy korábban is mondtam, elég bizalmatlan vagyok az emberekkel szemben… Az egész bő három éve kezdődött - közben leültem - Indianapolis mellett laktunk Anyuval. Éppen hazafelé tartottam a suliból, amikor egy úrtól leszaladó autó elütött. Egy hónapig kómában voltam, semmi sem változott. Az orvosok azon kezdtek gondolkozni, hogy lekapcsolnak a gépről. Aztán egyszer csak felébredtem. A világ ugyanaz volt. De én nem…
