A képesség

És a meglepi! Még ez is Nessie szemszög! De a következő fejezet már nem az!

A képesség

(Nessie szemszöge)

Lucy-t figyeltem, amikor a tanár köhögött egyet, hogy magára vonja figyelmemet. Idegesen, mivel eddig figyelemre sem méltattam, a tanárra pillantottam és bemutatkoztam:

-           Elnézést, Tanár úr, a nevem Renesmee Cullen – mondtam.

-           Oh, Miss Cullen. Nagyon vártuk már. Kérem, foglaljon helyet – mutatott az üres helyekre.

-           Köszönöm – mondtam és elindultam Lucy felé, mellette is volt egy szabad hely.

-           Szia, nem baj, ha ide ülök? – kérdeztem szemébe nézve.

-           Persze, ülj csak le – válaszolta eléggé közönyös hangon.

Körülnéztem az osztályban és a mellettünk lévő padban, felfedeztem a reggeli srácot, aki megalázta Lucy-t. Amikor meglátta, hogy őt nézem, megszólított:

-           Szia, Renesmee. Renesmee, igaz?- kérdezte, majd rögtön folytatta.

-           A nevem Justin. Ha szeretnél, ülhetsz mellettem, nem muszáj e mellett a dilinyós mellett ülnöd – ajánlotta fel.

 Ezekre a szavakra, nem tudom miért, nagyon dühös lettem, de nem mutattam, inkább mosollyal az arcomon azt mondtam neki:

-           Egyébként Nessie. És kösz, nem. Ki nem állhatom az olyan embereket, akik másokat megaláznak. Úgyhogy bárki más mellé odaülök, de melléd nem. Bocsi – mondtam ártatlan mosollyal az arcomon.

Erre Justin semmit sem tudott mondani, csak nézett. Valószínűleg még egy csaj sem mondott neki nemet. Az előtte ülő haverjai meg csak nevettek rajta. Az egyikük hátrafordulva azt mondta neki:

-           Hát, Öcsém, ezt jól megszívtad. Kemény ez a kis csaj - és elismerően felém pillantott.

Sok ember tekintetét magamon éreztem, köztük Lucy-ét is és mintha hála lett volna a szemében.

Óra után már csak mi ketten voltunk a teremben. Lucy hirtelen megtörte a csendet:

-           Köszönöm. Már rég nem védett meg senki – mondta.

-           Nincs mit. Minden szót úgy gondolok, ahogy mondtam. De nem értem, miért nem véded meg magad? – kérdeztem.

-           Azért, mert nem csak ő csinálja ezt. Az egész iskola elmebetegnek tart. Ha mondok nekik valamit, rosszabb lesz – mesélte.

-           Miért? - kérdeztem.

-           Rendben, elmondom. Lehet, hogy te is dilinyósnak fogsz tartani, de elmondom. Van egy képességem, különböző megérzéseim vannak, amelyek teljesen valósak, nem csak képzelem – magyarázta, majd rám nézett.

-           Akkor ez történt az ebédlőben is, megérzésed volt? – faggattam.

-           Igen, csak ez erősebb volt, mint az előzőek. Te nem nézel hülyének? – kérdezte meglepődve.

-           Nem. Nem is tudod,  milyen furcsaságokat éltem már át – mondtam kedves hangon, egy rejtélyes mosoly kíséretében.

-           Tényleg? Te vagy az első, aki nem nevetett ki, amikor elmondtam neki, persze Anyut leszámítva, bár neki is kellett egy kis idő, míg megemésztette – mondta hálával a tekintetében.

-           És mit éreztél meg? – kérdeztem, és volt egy olyan érzésem, hogy van közünk hozzá.

-           Azt, hogy ti nagyon különlegesek vagytok – felelte, de nem nézett rám, hanem az ablakon kifelé bámult, a tekintete üres volt – biztos azért érzem így, mert még nem láttam hét örökbefogadott gyereket ilyen összetartásban élni, mintha valóban rokonok lennétek. Bár inkább a megérzés erőssége lepett meg különösebben. Bocsi, csak elgondolkodtam, néha előfordul – kért bocsánatot és visszatért hozzám a tekintete.

-           Semmi baj velem is előfordul – válaszoltam, de ekkor már gondolatban én is máshol jártam.

-           Ha bármi segítségre szükséged van neked vagy a testvéreidnek, nyugodtan forduljatok hozzám – mondta.

-           Köszönöm szépen. Ne haragudj, de most már mennem kell, mert már a tesóim biztos várnak – búcsúztam.

-           Bocsi, hogy feltartottalak és még egyszer köszönöm, hogy kiálltál mellettem.  Holnap találkozunk! – búcsúzott ő is.

-           Máskor is! Szia, Lucy! – köszöntem végül el.

Amikor kiléptem az ajtón, és még láttam Lucy-t távolodni, úgy éreztem ez a beszélgetés egy barátság kezdete volt. Nagyon sajnáltam Lucy-t, mert teljesen egyedül van a képességével, míg nekem van egy különleges képességűekkel teli családom, akik mind mellettem állnak. Még nem említettem, de nekem is van képességem, a gondolatimat át tudom közvetíteni másoknak, úgyhogy nagyon is meg tudom Lucy-t érteni.

Közben kiértem a kocsihoz, ahol éppen Apu el kezdett nevetni és először rám, majd a hátam mögé nézett, ahol Justin és a barátai álltak. A többiek kérdő tekintettel figyelték.

-           Mi van? – kérdeztem.

-           Majd a kocsiban elmondom – válaszolt.

-           De mi is akarjuk hallani – hisztizett Emmett, mint egy óvodás.

-           Jó, elmondom, de Nessie-t is megkérdezhetitek, ő érintett az ügyben. De előbb várjuk meg, míg lelépnek – mondta Apu.

Nem kellett sokáig várnunk, a fiúk hamar beültek a kocsijukba, és elhajtottak.

-           Na, ki vele! – nézett rám, majd Apura Alice nagy szemekkel.

-           Nem történt semmi különös – próbáltam lerázni őket.

-           Edward! Ez nem igazság! Te hallhattad, de mi nem! Mondd már! – kezdett hisztizni Alice is.

-           Na, jó! Az történt, hogy Nessie kosarat adott a suli legnépszerűbb fiújának, akivel ilyesmi még sohasem történt meg és ez az eset mellbe vágta – mesélte.

-           Ez nem az a fiú, aki leköpte Lucy cipőjét? – szólalt meg a beszélgetések folyamán most először Jasper.

-           De pont emiatt szóltam be neki. Dilinyósnak nevezte – szólaltam meg én is.

-           Ebben lehet valami - mondta halkan Rosalie.

-           Nincs benne semmi! Lucy nem dilinyós! – mondtam dühösen Lucy védelmére kelve.

-           Honnan tudod? – kérdezték.

-           Mert beszéltem vele. Mesélt a képességéről, és én hiszek neki – mondtam.

-           Majd otthon megbeszéljük, ha hazajön Carlisle, addig hanyagoljuk a témát – fejezte be a beszélgetést Apu, mert látta rajtam, hogy kezdek ideges lenni.

-           Oké – mondtuk.

Mindenki beszállt abba a kocsiba, amelyikben jött. Tehát Apu, Anyu, Alice és én Apu Volvo-jába, Rose, Emmett és Jasper pedig Rosalie BMW- jébe. Egész úton szótlanok voltunk, a gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Én az erdőt figyeltem, ami egyre inkább borúsabb és sötétebb lett, mert időközben eleredt az eső. Lucy-n gondolkodtam. Egy embernél sem éreztem ilyen érzést. Úgy érzem, ő az első ember, akivel meg tudnám osztani az érzéseimet. Lehet, hogy azért mert ő is különleges. És tudom, hogy elfogadna, úgy, ahogy vagyok. A barátja akartam lenni. És bár nekem nincsenek megérzéseim, tudom, hogy lehetséges, hogy az is legyek.

Apu már sokadjára nézett rám a visszapillantó tükörből, biztos a gondolataimat olvasta. Általában nem zavar, ha olvassa, de most kifejezetten szeretném megtartani magamnak Lucy-ra vonatkozó gondolataimat. Különösen most nem, mivel a családom nincs jó véleménnyel róla. Ezeket a gondolatokat nem hagyhatta szó nélkül Apu sem:

-           Ne ítélkezz felettünk! Mi még csak hallomásból ismerjük a képességét, még nem beszéltünk vele róla. Otthon megbeszéljük, és elmondhatsz mindent, amit megtudtál – mondta kissé megrovóan.

-           Hát most kifejezetten nem szeretem, hogy olvasol a gondolataimban – mondtam morcosan gondolatban.

Erre már elmosolyodott, és azt mondta:

-           Ez van, ezt kell szeretni.

Alice és Anyu először kérdőn néztek ránk, a fél párbeszéd hallatán, majd mikor megértették, Anyu csak ennyit mondott:

-           Minden kialakul szép lassan, kicsim – mondta megnyugtató hangon.

-           Már meg is jöttünk – mondta a beszélgetés zárásaként Alice.

A házban csak Esme volt, Carlisle biztos még a kórházban van. Ő orvos. Furcsának tűnhet, hogy egy vámpírból, hogy lett orvos. Carlisle hivatásának érzi, hogy betegeken segítsen, így mára már alig érzi meg az emberi vér szagát. Jake valószínűleg suliban van, de hamarosan biztos itt lesz.

Amint beléptünk Esme már ott is termett előttünk:

-           Milyen volt az első nap? – kérdezte.

Már mondtam volna, hogy semmi különös, amikor Emmett elkezdte darálni:

-           Semmi különös, kivéve, hogy Nessie kosarat adott a gimi legmenőbb srácának és vissza is szólt neki, és egy dilinyós barátnőre is szert tett, akinek a gondolatait Edward nem hallja!

-           Egy, van barátom, és a fiú sértegette Lucy-t, kettő Lucy nem dilinyós – mondtam már sokadjára.

-           Csak egyszer nem hallottam a gondolatait! Rosszabb vagy, mint egy pletykás vénasszony! Azt mondtuk, akkor beszélünk erről, amikor megjött Carlisle! – mondta Apu, korholó hangon.

-           Jól van, jól van. Nem kell rögtön leharapni a fejem! Esme megkérdezte mi a helyzet, én, pedig válaszoltam – mondta békülékenyen.

-           Megjött Carlisle és Jacob – mondta Jasper.

Ekkor lépett be az ajtón Carlisle, majd mögötte Jacob. Jacob mindenkinek köszönt, majd rögtön hozzám jött és megcsókolt. A többiek úgy tettek, mintha észre se vették volna, Carlisle-t nézték. A csók után mi is így tettünk.

-           Sziasztok! Mi az, hogy mindenki együtt van? Történt valami? Miről maradtam le? – kérdezte aggodalmas hangon.

-           Semmi komoly, ne aggodalmaskodj! Csak valami különös dolog történt velünk a suliban és erről akarunk beszélni – kezdte Apu.

-           Mégis, mi? – csillant fel Nagypapi szeme, mindig érdeklik az új dolgok.

-           A menzán voltunk, leültünk egy lány mellé, akit Lucy-nak hívnak. Szóval Lucy- val beszélgettünk, amikor elhomályosult a tekintete, mint Alice- nek, amikor látomása van, és Edward, abban a kis időben, amikor ez a dolog történt, nem hallotta a gondolatait. Majd elrohant. Aztán már csak Nessie beszélt vele – mondta Jasper.

Ez a mondata, azon ritka kivételek közé tartozott, ami több néhány szónál.

-           És te éreztél nem semmi furcsát? – kérdezte Carlisle Jaspertől.

-           Meglepettségen kívül semmit – mondta.

-           Nessie, és te megtudtál valamit? – kérdezte tőlem.

-           Igen… - kezdtem volna, ha Emmett megint nem szólt volna bele.

-           Azon az órán beszéltél vele, amikor kikosaraztad azt a fiút? – kérdezte tőlem, kihangsúlyozva a fiú szót és végig Jacobra nézve. Szereti időnként idegesíteni, bár mindannyiunkat. Most Jake volt soron.

-           De igen! Akkor volt, de ez most nem fontos. Szóval óra után ketten maradtunk a teremben Lucy-val. Megköszönte, hogy kiálltam mellette, majd elmondta, hogy miért bántják. Van egy képessége, megérzései vannak. Az ebédlőben is ez történt, csak erősebb, mint az előzőek. És én hiszek neki – tettem hozzá.

-           Mit érzett meg? Azt nem mondta? – kérdezte Carlisle.

-           De. Azt, hogy nagyon különlegesek vagyunk, de semmi konkrét dolgot nem mondott – válaszoltam.

-           Lehetséges, hogy van ennek a lánynak valami képessége, ezért legyetek óvatosak! És örülnék, ha valamikor megismertetnél vele, nagyon érdekelne – mondta mindnyájunknak, az utóbbi mondatot, pedig nekem.

-           Szóval semmi akadálya, hogy barátkozzak vele, már ha ő is akarja? – kérdeztem már vidáman.

-           Nincs, csak légy óvatos! – mondta Nagypapi.

-           Oké! A bemutatást, pedig akkor, ha már összebarátkoztunk. Ne szaladjunk előre! – mondtam.

-           Rendben – zárta le a témát Carlisle.

Mindenki ment a dolgára, Apu leült zongorázni, Anyu és Nagyi kaját mentek csinálni nekem meg Jake- nek, a többiek hamar eltűntek, Emmett és Rose biztos a szobájukba. Jake az ajtó felé húzott.

-           Gyere, menjünk La Push- ba, úgyis rég jártál már ott! – mondta.

-           Jó, szívesen szívnék egy kis tengeri levegőt, meg ott jó gondolkodni – egyeztem bele és követtem.

-           Sziasztok, majd jövünk! – kiabáltunk vissza a házba.

-           Sziasztok! – hallatszott a válasz mindenhonnan.

Kezdetek II.

Sziasztok! Mint látható, nem bővelkedik sok olvasóban a blog, de akik itt vannak azokat meg kell becsülni! :D Tehát mondtam, hogy ma hozom a fejezetet és az itt is van! Mivel nem leszek holnaptól jövő vasárnapig, ezért a meglepetés az, hogy itt a harmadik fejezet is! Azért remélem ezért már több kritikát kapok! :D És utóirat a negyedik fejezet egy kicsit már izgalmasabb lesz, így ne hagyjatok el! :P És a fejezet!

Kezdetek II.

 

(Nessie szemszöge)

Újra itt Forksban. Azóta nem jártam itt, hogy vámpír családommal és Jacobbal elköltöztünk innen, aminek már vagy nyolcvan éve. (A családom vámpír, „vega” vámpír, mivel nem akarunk embereket ölni, így csak állatokra vadászunk. Én csak félig vagyok vámpír, Anyu még ember volt, amikor a világra hozott. Jacob a vérfarkasom, aki belém vésődött.)

Ez a város semmit sem változott. Nem is baj, úgy szeretem, ahogy van. Látom az egész családom boldog. Biztos nosztalgiáznak. Főleg Apu és Anyu. Ők itt ismerkedtek meg a suliban. Oh, jut eszembe suli. Mivel november van, suliba kell járnunk. Azért jöttünk most, mert volt egy kis incidense Jaspernek Angliában, az ottani suliban. Így hát el kellettt jönnünk onnan. Úgy döntöttünk ide jövünk. Így most megint újra kezdjük sulit, hogy tovább maradhassunk. Nem baj, csak Jake-et sajnálom, neki La Pushba kell járnia, mert ő oda tartozik. Kíváncsi vagyok, hogy a suli is olyan-e még, mint volt. Hát nemsokára megtudom, ugyanis reggel hét óra van. Mindjárt indulunk iskolába. Megint mi leszünk a szenzációk. Barátokat sem tudtam szerezni, mivel azok, akik közeledtek hozzám csak azért kedveltek, mert szép vagyok. A városban mindenki úgy tudja, hogy Nagypapi, azaz Carlisle és Nagymami, azaz Esme örökbefogadott mindannyiunkat.

A gondolkodásomat Emmett zavarta meg:

-           Mi az, Nessie? Csak nem nosztalgiázol? – vigyorgott.

-           Igen Emmett, nosztalgiázom. Azon gondolkodtam, hogy milyen furcsa ennyi idő után visszatérni ide – válaszoltam.

-           Oh, igen. Azok a régi szép idők – kapcsolódott be Anyu is a társalgásba.

-           Itt kezdődött minden – vetett Apu Anyu felé egy jelentőségteljes pillantást.

-           Alice, szerinted minden rendben lesz? Nem lesz semmi galiba a suliban? – kérdeztem mindenttudó nagynénémet. (Alice látja a jövőt.)

-           Nem Nessie, azonkívül, hogy mindenki el lesz ámulva tőlünk és többen is be fognak próbálkozni, nem lesz semmi gond –válaszolta Alice mint mindig, vidáman.

Indulás előtt még elköszöntem Jake-től, és aztán beszálltam Apu (az iskolában Edward) kocsijába. Elindultunk az iskolába, melyről akkor még nem tudtam, hogy valami új dolog kezdete lesz.

Később az iskolában

Mikor megérkeztünk az iskola parkolójába, már egy egész tömeg várt minket. Mivel nem olyan nagy ez a gimi, szerintem majdnem az összes diák idesereglett, hogy megnézze, ahogy megjövünk.

A kocsiban Apu, Anyu, Alice és én ültünk. Mielőtt kiszálltunk volna, Alice azt mondta:

-          Kezdődik! Nessie, viselkedj természetesen és mosolyogj! Nem lesz semmi baj! – mondta nekem, látva az arckifejezésemet, ahogy a tömeget figyelem.

-          Jó, rendben! Így jó lesz? – villantottam rá egy szép mosolyt.

-          Így már sokkal jobb – válaszolta.

Köztudott ugyanis, hogy bár szép vagyok, annál inkább félénk (talán ezt Anyától örököltem). Sosem szerettem magam körül a feltűnést.

Így hát mosollyal az arcomon kiszálltam a kocsiból. A diákok olyan arccal néztek ránk, mint akik nem láttak még fehér embert. Bár tény, hogy a többiek bőre falfehér, kivéve engem, mert félemberségemből adódóan van egy kis színe az arcomnak. Végignéztem „testvéreim” arcán és mindegyikük az emlékek hatása alá kerülve nézték az épületet vagy egymást. Apu és Anyu meleg pillantásokat váltottak egymással; Alice, mint mindig, majd kiugrott örömében, hogy visszajöttünk; Jasper csak úgy nézte az iskolát, de tudom, hogy ő is szerette ezt a helyet; Emmet halkan odasúgta Rosalie-nak, hogy legyen egy kicsit vidámabb, nem sok sikerrel. Ezek az érzelemkinyilvánítások nem tarthattak tovább egy- két másodpercig, majd mindenki visszatért a már jól begyakorolt kíváncsi és nagyon barátságos archoz. Szerintem rajtam kívül senki nem vette észre, mivel még mindenki ugyanolyan arccal nézett ránk, mint mikor kiszálltunk a kocsiból. Senki nem mert szólni hozzánk, pedig igazán barátságos arcot vágtunk, még Rosalie is megpróbálta.

Mindenki csöndben figyelt minket, így amikor a tömeg mögött egy fiú odament egy szőke hajú lányhoz és leköpte a cipőjét, hallhattuk, amit akkor neki mondott:

-           Mi van te kis dilinyós ezt nem „érezted”, mi? – kérdezte gúnyosan a fiú, majd a haverjaival továbbsétált nevetve.

               

A tömeg hirtelen már nem ránk figyelt, hanem ezen a lányon kezdtek nevetni. Én nagyon sajnáltam őt, bár még nem láttam soha. A lány nem válaszolt, hanem amilyen gyorsan csak tudott elindult az iskola épülete felé, de még vetett ez pillantást a háta mögé, ahol én sajnálkozó tekintettel néztem rá.

Nyolc előtt öt percet ütött az óra, így a még nevető tömeg, szép lassan feloszlott. Már csak mi heten maradtunk a parkolóban. Mivel már előző nap megkaptuk az órarendeinket, mindenki tudta hol lesz órája. Nekem Alice-szel lesz az első.

-           Menjünk, gyerekek! Még lemaradunk a friss húsokról! Ja, azok mi vagyunk! – humorizált Emmett.

-           Sok szerencsét! – köszönt el Anyu egy meleg mosoly tekintetében, miközben Apuval az angol terem irányába tartottak.

-           Gyere, Nessie! – húzott Alice a spanyol teremhez.

-           Majd ebédnél találkozunk! – köszöntem a többiektől.

A többiek is elindultak a termeikhez. Rose és Emmett együtt, már majdnem eltűntek az egyik épület mögött, bár nem siették el a dolgott. Jasper a gondolataiba merülve baktatott az órájára.

Amikor beléptünk a terembe, az eddig hangos osztály elnémult. Mindenki minket figyelt. A még az asztalánál ülő tanár is felpillantott a naplóból.

-           Biztosan önök az új diákjaink! – köszönt a tanár.

-           Igen, mi vagyunk! A nevem Alice Cullen, ő, pedig a húgom Renesmee, de mindenki csak Nessie- nek hívja – darálta el egyhuzamban, vidáman Alice.

-           Itt vannak a könyveik. Kérem, foglaljanak helyet! – mondta a tanár.

Ahogy végigsétáltunk a padok között, minden egyes fiú végignézett rajtunk, és elismerően néztek egymásra.

Minden órán ez ment. Kivétel volt biosz, amikor egyedül voltam, egy családtagom sem volt velem, s így az egyik fiú, összeszedve a bátorságát, oda mert jönni hozzám és így szólt:

-           Te ugye Nessie vagy? – kérdezte.

-           Igen – válaszoltam kedvesen, bár kicsit halkan.

-           Engem Jacknek hívnak. Ha akarod, körbevezetlek óra után – mondta.

-           Nem, köszi, már körülbelül ismerem a helyet – válaszoltam.

Ahogy beszélgettünk, szemügyre vettem. Barna haja volt, szemüveges, nem épp helyes, de kedves. Láttam, hogy nagyon tetszem neki, de nem akartam bátorítani. Olyan könnyű a többieknek, mert mellettük ott van a párjuk, de mellettem nincs itt Jakob, így a fiúk próbálkozni fognak.

Szóval elég eseménytelenül telt el a nap, kivétel az volt, mikor pár lányt hallgattam a „reggeli lányról” beszélni. Olyan megvetően beszéltek róla, hogy nem bírtam mellettük maradni, így gyorsan a menza felé vettem az irányt. Úgy döntöttem amint lehet, megkérdezem ettől a lánytól, hogy bajuk van mindenkinek vele.

Mire a menzához értem, épp akkor értek oda a többek is.

-           Hogy telt a napod? – kérdezte Apu.

-           Elég unalmasan, mivel nem beszéltem senkivel sem, kivéve egy fiút, aki körbe akart vezetni – mondtam.

-           Legalább helyes volt? – kérdezte Alice izgatottan.

-           Alice! – mondtuk neki egyszerre négyen is.

-           Jól van, csak kérdeztem – egy pillanata elszontyolodott, de mivel Alice-ről beszélünk, rögtön vissza is nyerte jókedvét.

-           Akkor menjünk be, hogy csodálhassanak! – mondta Emmett.

Erre nem mondtunk semmit. Bementünk a menzára, ahol a tömeg megint némán figyelt minket, csak néhány helyen hallatszott halk suttogás. Elvettük a kajánk, és körülnéztünk üres asztal után kutatva. Ekkor pillantottam meg a „reggeli lányt” egy asztal végében teljesen egyedül. Úgy sajnáltam. Odamentünk hozzá. Anyu szólalt meg:

-           Ne haragudj, leülhetünk? – kérdezte kedvesen.

-           Persze, tessék. – válaszolta erőtlen hangon.

Látszott rajta, hogy most sírt, még mindig könnyes volt a szeme. A pólója pedig le volt öntve.

Senki sem szólalt meg pár percig, majd Apu kezdett beszélni:

-           A nevem Edward, Edward Cullen. Ők pedig a testvéreim, Bella, Alice, Jasper, Nessie, Rosalie és Emmett – mutatott be minket sorban.

-           Nagyon örülök. Az én nevem Lucy Flowers – mutatkozott be ő is egy erőtlen mosoly kíséretében.

-           Ha nem vagyok tolakodó, elmondanád, miért bántanak?  – kérdeztem, mert nagyon kíváncsi voltam. Egy ilyen kedves lányt, nem értem, miért bántják.

-           Reggel láttuk, hogy mi történt, szerintem az a fiú nagyon szemét volt veled – folytattam.

-           Nem fontos, minden nap ez van. De ha bárkit megkérdeztek, biztos szívesen válaszol nektek – válaszolta.

Úgy döntöttem, amint lehet, megkérdezem Aput, mert ő biztos tudja (Apu gondolatolvasó).

Újabb csönd, melyet néhány után Lucy tört meg:

-           Tudjátok, nem gyakran jönnek ide új diákok. Hogyhogy pont ide, ebbe a kisvárosba jöttetek? – kérdezte, mintha kerülné a témát.

-           Az apánk orvos és itt kapott munkát, ezenkívül szeretjük a hűvös levegőt – válaszolta Apu mosolyogva és végignézett rajtunk, akik vele együtt nevettünk.

-           Hát az van itt elég – mondta egy kicsit vidámabban és hangosabban.

A beszélgetés közben tekintete egyre inkább elhomályosodott, majd mikor abbamaradt a beszélgetés, teljesen olyan lett, mint Alice, amikor látomása van. Már éppen megkérdeztem tőle, hogy jól van-e, amikor visszatért. Rögtön felugrott, elköszönt, majd kiszaladt az ebédlőből. Mindannyian kérdő tekintetekkel néztünk utána.

-           Mi volt ez? – kérdeztem Aputól gondolatban.

-           Komolyan mondom, nem tudom – válaszolta Apu halkan, úgy hogy mások ne hallják.

-           Hogyhogy nem tudod? – kérdeztük gondolatban mindannyian meglepve.

-           Úgy, hogy egy darabig hallottam a gondolatait, aztán mikor, olyan lett a tekintete, mint neked – nézett Alice-re –, akkor eltűnt minden gondolata. Azóta csak meglepetést láttam a gondolataiban, de okát nem láttam – válaszolta.

Ekkor megszólalt a csengő. Minden diák gyorsan a termébe indult. Mi is így tettünk.

-           Majd este megbeszéljük, amikor Carlisle is ott lesz. Ez nagyon különös – mondta Apu és már indult is kifelé, magával húzva Anyut.

-           Akkor a kocsinál találkozunk – mondtam, és már indultam töri órára

Gondolataimba merülve léptem be a terembe, pont a tanár mögött. Ahogy körülnéztem, rögtön észrevettem Lucy-t, aki szintén engem figyelt.