Kezdetek I.

Mielőtt még olvasnátok az első fejezetet, elmondanám, hogy az első négy- öt fejeztet hetente kerül fel, így remélhetőleg addig a többit is megírom. :D Ha nem azt jelzem, előre is megértéseteket kérem, ha valami nem jó! Kezdő vagyok! :D És a fejezet!

Kezdetek I.

(Lucy szemszöge)

  A nevem Lucy Flowers. Vállig érő enyhén hullámos szőkésbarna hajam van és nagy barna szemeim. Anyukám szerint apától örököltem őket, de én nem tudom, mert születésemkor elhagyott.

Ha én őt nem érdeklem, ő sem érdekel engem. Egyébként Anyuval nagyon jól megvagyunk. Már két éve Forksban élünk. Van egy kis kertes házunk az erdő mellett. És van egy kis zöld Fordom is, amit nemrég kaptam Anyutól.

  A nevemhez hűen nagyon szeretem a virágokat, mostanában ők az egyetlen barátaim. Egy üvegházat is tartok fenn „barátaimnak”. Mindenféle növényem van itt: ritka orchideák, gyönyörű rózsák stb.

Gondjaim három éve kezdődtek: Anyával szépen éltünk kettecskén, a suliban nem voltam túl népszerű, de nem is néztek le. Aztán egyik nap hazafelé mentem, amikor egy útról leszaladó autó elütött. Kómába estem. Az orvosok már lemondtak rólam, de egy hónap után visszatértem. Ekkor már nem voltam ugyanaz az ember, aki voltam. Ezt a kórházban még nem vettem észre. Egy hét pihenés után mentem suliba. Ekkor történtek a furcsaságok. Bárkire néztem rá, különböző megérzéseim támadtak velük kapcsolatban.

  Például mentem az utcán és szembejött velem egy fickó. Egész kedvesnek tűnt. De csak tűnt! A megérzésem mást mondott: ez egy gyilkos, ez egy gyilkos. Haza mentem és reméltem, hogy tévedtem, de nem így volt. A tv-ben láttam, hogy egy elmebeteg megölte a családját. És egy képet is mutattak, amin az a férfi volt, akivel útközben találkoztam.

  És a megérzések tovább folytatódtak. Egy idő után nem bírtam tovább elmondtam legjobb barátnőmnek, Sophie-nak a titkomat. Nagyot csalódtam benne. Nemhogy megértett volna, még ki is nevetett és elmondta mindenkinek. Ezután az emberek bolondnak néztek és a hátam mögött kibeszéltek. A suliban már mindenki csak „őrültnek” hívott. Persze Anyu megértett, de hát ő nem lehet mindig velem.

Még egy hónapon keresztül szenvedtem régi sulimban. Ekkor Anyu új munkát kapott Forksban. Végre eltűnhetek innen! Tiszta lappal kezdhetek mindent!

Úgy egy évig minden rendben volt. A megérzéseimet megtartottam magamnak. A legtöbben kedvesek voltak velem, nem volt semmi gond. De a megérzések/előérzetek tovább erősödtek. Most már mindenkiről tudtam mindent, olyasmiket is, amiket nem tudhattam volna.

De a legrosszabb csak ezután jött. Megérzésem támadt egy ember láttán a boltban, mely azt sugallta nekem, hogy ez az ember szörnyű dolgokra lehet képes. Hosszú tépelődés után úgy döntöttem, felhívom a rendőrséget. A rendőrségen persze kiröhögtek. Mivel ez egy kisváros, pár órával később mindenki őrültnek nézett. Viszont minden rosszban van valami jó: nem történt szörnyűség, az ember a boltból, valószínűleg a hatásomra elállt „szándékától”. Az iskolában azóta kiközösítenek, a fiúk minden nap ellöknek és röhögnek a „dilinyós csajon”.

A mai nap is egy átlagos nap ígérkezik. Ugyanaz a menetrend: Felkeltem, felöltöztem, rendbe szedtem magam, mint ahogy egy tizenhét éves lányhoz illik (nem mintha a fiúknak tetszenék „bizonyos okok” miatt).

Lementem reggelizni, ahol már Anyu a rántottát sütötte:

-           Jó reggelt! – köszöntem neki.

-           Szervusz kicsim! Hogy aludtál? – kérdezte.

-           Mint mindig, rosszul. Még az álmaimban csak azt látom, hogy gúnyolódnak rajtam. Aludni sem tudok – válaszoltam.

-           Ne is foglalkozz velük, úgysem értenek meg! – bátorított.

-           Köszi, de ez akkor is nehéz. Olyan emberekkel lenni, akik elmebetegnek néznek és ezt minden nap hangoztatják – feleltem.

-           Apropó! Hallottad, hogy új család költözött Forksba. Ha jól tudom Cullenéknak hívják őket és hét örökbefogadott gyerekük van – terelte a témát Anyu másra.

-           Nem hallottam. Ha jól tudom, nem vagyok senkivel sem beszélő viszonyban a suliban, de szerintem ezek a diákok is majd ha hallanak rólam, akkor majd ők is beállnak az utálóim közé – tereltem vissza a témát.

-           Jaj, kicsim! Lehetnél egy kicsit pozitívabb is! – dorgált meg.

-           Na jó. Legyünk pozitívak. Most, hogy így beszélünk róluk, az az érzésem, hogy ők mások, mint a többi diák.

-           És a te megérzéseid sohasem csalnak, kicsim – mosolyodott el.

Anyuval olyan jó volt beszélgetni. Mindig megértett a kezdetektől fogva. Ő a lelki támaszom. Nem tudom, mit kezdenék nélküle.

-           Szia Anyu! Most már megyek. – köszöntem el.

-           Ne felejtsd el a kaját! Szia drágám! Légy jó! És csak pozitívan! – köszönt el ő is még mindig mosolyogva.

Az ajtót becsuktam magam mögött és indultam volna a kocsihoz, de hirtelen megint egy erős érzés kerített hatalmába, amely változásokat ígért a közeljövőben. De ekkor még nem tudtam, hogy pozitív vagy negatív változások-e ezek.

Később az iskolában

Mikor az iskola parkolójához értem meglepő dolgot láttam. Bár már majdnem becsengettek, az egész iskola két kocsi körül csoportosult. Nem messze tőlük parkoltam le, így felismertem a két kocsi márkáját. Az egyik egy szürke Volvo volt, a másik egy piros Ferrari. Épp akkor szállt ki a kocsiból hét diák. A kocsi körül csoportosuló diákság új nézett ki, mint akik nem láttak még embert. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy nem túl gyakoriak az új diákok, pláne nem az így kinéző új diák. Egytől egyig mind úgy nézett ki, mint egy szupermodell, bár fehérek, mint a fal. Három fiú volt és négy lány. Ők is kíváncsian figyelték a tömeget. A tekintetükben nem értetlenséget láttam, hanem mintha hazaérkeztek volna, de az ilyen tekintet csak egy másodpercig tartott, aztán felváltotta valami más, melyet nem tudok megmagyarázni.

Hiába volt ott az egész iskola senki sem próbált akár egy szót is szólni hozzájuk, mintha félnének. Pedig az újak kedvesen néztek rájuk. Miközben őket figyeltem, ott termett mellettem Justin, az a fiú, aki minden nap belém köt valamivel. Ma épp leköpte a cipőmet, és ezeket mondta kísérőnek:

-           Mi van te kis dilinyós ezt nem „érezted”, mi? – mondta röhögve, majd tovább ment a haverjaival.

Nem válaszoltam neki, hanem majdnem szaladtam befelé az iskolába. Még hallottam mögöttem a gúnyos nevetéseket, és elcsíptem egy pár szánakozó pillantást az újonnan érkezőktől.

A nap ugyanúgy telt, mint minden nap. A nap folyamán nem láttam a „modelleket”, ahogy a folyosón hallottam emlegetni őket. Viszont az órák közötti szünetekben fiúk és lányok egyaránt róluk beszélnek. Már azon filóznak, hogyan kéne elcsábítani egyiket-másikat, bár még senki nem, mert hozzájuk szólni. Mindenki már az ebédet várja, hogy lássa őket. Én nem akarok velük beszélgetni, nekem az is elég lesz, ha békén hagynak, és nem piszkálnak ebben az évben. Ezeken gondolkodtam a szekrényemnél már az ebédlőbe menet, amikor „kedvenc” gúnyolódóm, a kezemben tartott innivalómat rám öntötte, miközben vagy húszan végignézték az incidenst.

Az italomat otthagyva a földön, beszaladtam a lánymosdóba, ekkor már sírva. Amikor kissé összeszedtem magam elmentem ebédelni. Az új diákok még nem voltak ott. Szokásomhoz híven leültem az egyetlen üres asztal végére, még kicsit szipogva. A körülöttem lévők, ahogy rám néztek, rögtön elnevették magukat. Aztán hirtelen mindenki csöndes lett. Csak néhol hallatszott halk suttogás. Beléptek a terembe Cullenék, az új diákok. Elvették a kajájukat, majd körülnézetek üres asztal után kutatva. Mivel nem találtak ürest, odajöttek a majdnem üres asztalomhoz és az egyik lány, amelyiknek sötétbarna haja volt megkérdezte:

-           Ne haragudj, ideülhetünk? – kérdezte kedves hangon.

-           Persze, tessék – válaszoltam kissé erőtlen hangon.

Pár percig csendben voltak, gondolataikba merülve, majd az egyik fiú megszólalt:

-           A nevem Edward, Edward Cullen. Ők pedig a testvéreim, Bella, Alice, Jasper, Nessie, Rosalie és Emmett – mutatta be testvéreit.

-           Nagyon örülök. Az én nevem Lucy Flowers – mutatkoztam be én is, megpróbálkozva egy erőtlen mosollyal.

-           Ha nem vagyok tolakodó, elmondanád, miért bántanak?  – kérdezte az egyik lány, azt hiszem a Nessie nevű.

-           Reggel láttuk, hogy mi történt, szerintem az a fiú nagyon szemét volt veled – folytatta kedvesen.

-           Nem fontos, minden nap ez van. De ha bárkit megkérdeztek, biztos szívesen válaszol nektek – válaszoltam.

Erre nem mondtak semmit, így tehát, hogy ne rólam szóljon a társalgás, megkérdeztem tőlük:

-           Tudjátok, nem gyakran jönnek ide új diákok. Hogyhogy pont ide, ebbe a kisvárosba jöttetek? – kérdeztem, elterelvén magamról a témát.

-           Az apánk orvos és itt kapott munkát, ezenkívül szeretjük a hűvös levegőt – válaszolta Edward mosolyogva és mintha a többiek is jót nevettek volna rajta.

-           Hát az van itt elég – mondtam én is vidámabban, mivel már nem én voltam a téma.

Ahogy néztem őket és beszélgettem velük valami különös érzésem támadt velük kapcsolatban. Olyan érzés, mely azt súgta ezek nem szokványos diákok, valami nagy titkot őriznek. Ráadásul ez a megérzés oly erősen tört rám, hogy meglepett. Pedig én a megérzéseimmel kapcsolatban már nem tudok meglepődni.

A meglepettséget ők is észrevehették rajtam, mivel kérdőn néztek rám. Nem hagytam nekik időt, hogy megkérdezzék meglepetésem okát, mert rögtön felugrottam, gyorsan elköszöntem tőlük és már szaladtam is ki a menzáról és meg sem álltam a történelem terem ajtajánál, ahol a következő órám kezdődött öt perc múlva.

Bementem a még üres terembe és leültem a padomhoz. És elkezdtem gondolkodni az iménti megérzésemen. Cullenék nem szokványosak, akik nagy titkot őriznek. Viszont nem gonoszak, ami nagyon jó. Úgy döntöttem, amíg velük kapcsolatban semmi rosszat nem érzek, nem kérdezősködöm, feltéve, ha még holnap is szóba állnak velem, ha netán valakitől hallanák a pletykákat rólam. Nem tudom milyen titok, de ha megtudom, se mondom el senkinek, mivel én sem örültem mikor a nagy titkom kitudódott.

Miközben gondolkodtam, egyre több ember kezdett beszivárogni, végül a tanár is bejött, mögötte pedig az egyik Cullen, mégpedig Nessie.