Kezdetek II.

Sziasztok! Mint látható, nem bővelkedik sok olvasóban a blog, de akik itt vannak azokat meg kell becsülni! :D Tehát mondtam, hogy ma hozom a fejezetet és az itt is van! Mivel nem leszek holnaptól jövő vasárnapig, ezért a meglepetés az, hogy itt a harmadik fejezet is! Azért remélem ezért már több kritikát kapok! :D És utóirat a negyedik fejezet egy kicsit már izgalmasabb lesz, így ne hagyjatok el! :P És a fejezet!

Kezdetek II.

 

(Nessie szemszöge)

Újra itt Forksban. Azóta nem jártam itt, hogy vámpír családommal és Jacobbal elköltöztünk innen, aminek már vagy nyolcvan éve. (A családom vámpír, „vega” vámpír, mivel nem akarunk embereket ölni, így csak állatokra vadászunk. Én csak félig vagyok vámpír, Anyu még ember volt, amikor a világra hozott. Jacob a vérfarkasom, aki belém vésődött.)

Ez a város semmit sem változott. Nem is baj, úgy szeretem, ahogy van. Látom az egész családom boldog. Biztos nosztalgiáznak. Főleg Apu és Anyu. Ők itt ismerkedtek meg a suliban. Oh, jut eszembe suli. Mivel november van, suliba kell járnunk. Azért jöttünk most, mert volt egy kis incidense Jaspernek Angliában, az ottani suliban. Így hát el kellettt jönnünk onnan. Úgy döntöttünk ide jövünk. Így most megint újra kezdjük sulit, hogy tovább maradhassunk. Nem baj, csak Jake-et sajnálom, neki La Pushba kell járnia, mert ő oda tartozik. Kíváncsi vagyok, hogy a suli is olyan-e még, mint volt. Hát nemsokára megtudom, ugyanis reggel hét óra van. Mindjárt indulunk iskolába. Megint mi leszünk a szenzációk. Barátokat sem tudtam szerezni, mivel azok, akik közeledtek hozzám csak azért kedveltek, mert szép vagyok. A városban mindenki úgy tudja, hogy Nagypapi, azaz Carlisle és Nagymami, azaz Esme örökbefogadott mindannyiunkat.

A gondolkodásomat Emmett zavarta meg:

-           Mi az, Nessie? Csak nem nosztalgiázol? – vigyorgott.

-           Igen Emmett, nosztalgiázom. Azon gondolkodtam, hogy milyen furcsa ennyi idő után visszatérni ide – válaszoltam.

-           Oh, igen. Azok a régi szép idők – kapcsolódott be Anyu is a társalgásba.

-           Itt kezdődött minden – vetett Apu Anyu felé egy jelentőségteljes pillantást.

-           Alice, szerinted minden rendben lesz? Nem lesz semmi galiba a suliban? – kérdeztem mindenttudó nagynénémet. (Alice látja a jövőt.)

-           Nem Nessie, azonkívül, hogy mindenki el lesz ámulva tőlünk és többen is be fognak próbálkozni, nem lesz semmi gond –válaszolta Alice mint mindig, vidáman.

Indulás előtt még elköszöntem Jake-től, és aztán beszálltam Apu (az iskolában Edward) kocsijába. Elindultunk az iskolába, melyről akkor még nem tudtam, hogy valami új dolog kezdete lesz.

Később az iskolában

Mikor megérkeztünk az iskola parkolójába, már egy egész tömeg várt minket. Mivel nem olyan nagy ez a gimi, szerintem majdnem az összes diák idesereglett, hogy megnézze, ahogy megjövünk.

A kocsiban Apu, Anyu, Alice és én ültünk. Mielőtt kiszálltunk volna, Alice azt mondta:

-          Kezdődik! Nessie, viselkedj természetesen és mosolyogj! Nem lesz semmi baj! – mondta nekem, látva az arckifejezésemet, ahogy a tömeget figyelem.

-          Jó, rendben! Így jó lesz? – villantottam rá egy szép mosolyt.

-          Így már sokkal jobb – válaszolta.

Köztudott ugyanis, hogy bár szép vagyok, annál inkább félénk (talán ezt Anyától örököltem). Sosem szerettem magam körül a feltűnést.

Így hát mosollyal az arcomon kiszálltam a kocsiból. A diákok olyan arccal néztek ránk, mint akik nem láttak még fehér embert. Bár tény, hogy a többiek bőre falfehér, kivéve engem, mert félemberségemből adódóan van egy kis színe az arcomnak. Végignéztem „testvéreim” arcán és mindegyikük az emlékek hatása alá kerülve nézték az épületet vagy egymást. Apu és Anyu meleg pillantásokat váltottak egymással; Alice, mint mindig, majd kiugrott örömében, hogy visszajöttünk; Jasper csak úgy nézte az iskolát, de tudom, hogy ő is szerette ezt a helyet; Emmet halkan odasúgta Rosalie-nak, hogy legyen egy kicsit vidámabb, nem sok sikerrel. Ezek az érzelemkinyilvánítások nem tarthattak tovább egy- két másodpercig, majd mindenki visszatért a már jól begyakorolt kíváncsi és nagyon barátságos archoz. Szerintem rajtam kívül senki nem vette észre, mivel még mindenki ugyanolyan arccal nézett ránk, mint mikor kiszálltunk a kocsiból. Senki nem mert szólni hozzánk, pedig igazán barátságos arcot vágtunk, még Rosalie is megpróbálta.

Mindenki csöndben figyelt minket, így amikor a tömeg mögött egy fiú odament egy szőke hajú lányhoz és leköpte a cipőjét, hallhattuk, amit akkor neki mondott:

-           Mi van te kis dilinyós ezt nem „érezted”, mi? – kérdezte gúnyosan a fiú, majd a haverjaival továbbsétált nevetve.

               

A tömeg hirtelen már nem ránk figyelt, hanem ezen a lányon kezdtek nevetni. Én nagyon sajnáltam őt, bár még nem láttam soha. A lány nem válaszolt, hanem amilyen gyorsan csak tudott elindult az iskola épülete felé, de még vetett ez pillantást a háta mögé, ahol én sajnálkozó tekintettel néztem rá.

Nyolc előtt öt percet ütött az óra, így a még nevető tömeg, szép lassan feloszlott. Már csak mi heten maradtunk a parkolóban. Mivel már előző nap megkaptuk az órarendeinket, mindenki tudta hol lesz órája. Nekem Alice-szel lesz az első.

-           Menjünk, gyerekek! Még lemaradunk a friss húsokról! Ja, azok mi vagyunk! – humorizált Emmett.

-           Sok szerencsét! – köszönt el Anyu egy meleg mosoly tekintetében, miközben Apuval az angol terem irányába tartottak.

-           Gyere, Nessie! – húzott Alice a spanyol teremhez.

-           Majd ebédnél találkozunk! – köszöntem a többiektől.

A többiek is elindultak a termeikhez. Rose és Emmett együtt, már majdnem eltűntek az egyik épület mögött, bár nem siették el a dolgott. Jasper a gondolataiba merülve baktatott az órájára.

Amikor beléptünk a terembe, az eddig hangos osztály elnémult. Mindenki minket figyelt. A még az asztalánál ülő tanár is felpillantott a naplóból.

-           Biztosan önök az új diákjaink! – köszönt a tanár.

-           Igen, mi vagyunk! A nevem Alice Cullen, ő, pedig a húgom Renesmee, de mindenki csak Nessie- nek hívja – darálta el egyhuzamban, vidáman Alice.

-           Itt vannak a könyveik. Kérem, foglaljanak helyet! – mondta a tanár.

Ahogy végigsétáltunk a padok között, minden egyes fiú végignézett rajtunk, és elismerően néztek egymásra.

Minden órán ez ment. Kivétel volt biosz, amikor egyedül voltam, egy családtagom sem volt velem, s így az egyik fiú, összeszedve a bátorságát, oda mert jönni hozzám és így szólt:

-           Te ugye Nessie vagy? – kérdezte.

-           Igen – válaszoltam kedvesen, bár kicsit halkan.

-           Engem Jacknek hívnak. Ha akarod, körbevezetlek óra után – mondta.

-           Nem, köszi, már körülbelül ismerem a helyet – válaszoltam.

Ahogy beszélgettünk, szemügyre vettem. Barna haja volt, szemüveges, nem épp helyes, de kedves. Láttam, hogy nagyon tetszem neki, de nem akartam bátorítani. Olyan könnyű a többieknek, mert mellettük ott van a párjuk, de mellettem nincs itt Jakob, így a fiúk próbálkozni fognak.

Szóval elég eseménytelenül telt el a nap, kivétel az volt, mikor pár lányt hallgattam a „reggeli lányról” beszélni. Olyan megvetően beszéltek róla, hogy nem bírtam mellettük maradni, így gyorsan a menza felé vettem az irányt. Úgy döntöttem amint lehet, megkérdezem ettől a lánytól, hogy bajuk van mindenkinek vele.

Mire a menzához értem, épp akkor értek oda a többek is.

-           Hogy telt a napod? – kérdezte Apu.

-           Elég unalmasan, mivel nem beszéltem senkivel sem, kivéve egy fiút, aki körbe akart vezetni – mondtam.

-           Legalább helyes volt? – kérdezte Alice izgatottan.

-           Alice! – mondtuk neki egyszerre négyen is.

-           Jól van, csak kérdeztem – egy pillanata elszontyolodott, de mivel Alice-ről beszélünk, rögtön vissza is nyerte jókedvét.

-           Akkor menjünk be, hogy csodálhassanak! – mondta Emmett.

Erre nem mondtunk semmit. Bementünk a menzára, ahol a tömeg megint némán figyelt minket, csak néhány helyen hallatszott halk suttogás. Elvettük a kajánk, és körülnéztünk üres asztal után kutatva. Ekkor pillantottam meg a „reggeli lányt” egy asztal végében teljesen egyedül. Úgy sajnáltam. Odamentünk hozzá. Anyu szólalt meg:

-           Ne haragudj, leülhetünk? – kérdezte kedvesen.

-           Persze, tessék. – válaszolta erőtlen hangon.

Látszott rajta, hogy most sírt, még mindig könnyes volt a szeme. A pólója pedig le volt öntve.

Senki sem szólalt meg pár percig, majd Apu kezdett beszélni:

-           A nevem Edward, Edward Cullen. Ők pedig a testvéreim, Bella, Alice, Jasper, Nessie, Rosalie és Emmett – mutatott be minket sorban.

-           Nagyon örülök. Az én nevem Lucy Flowers – mutatkozott be ő is egy erőtlen mosoly kíséretében.

-           Ha nem vagyok tolakodó, elmondanád, miért bántanak?  – kérdeztem, mert nagyon kíváncsi voltam. Egy ilyen kedves lányt, nem értem, miért bántják.

-           Reggel láttuk, hogy mi történt, szerintem az a fiú nagyon szemét volt veled – folytattam.

-           Nem fontos, minden nap ez van. De ha bárkit megkérdeztek, biztos szívesen válaszol nektek – válaszolta.

Úgy döntöttem, amint lehet, megkérdezem Aput, mert ő biztos tudja (Apu gondolatolvasó).

Újabb csönd, melyet néhány után Lucy tört meg:

-           Tudjátok, nem gyakran jönnek ide új diákok. Hogyhogy pont ide, ebbe a kisvárosba jöttetek? – kérdezte, mintha kerülné a témát.

-           Az apánk orvos és itt kapott munkát, ezenkívül szeretjük a hűvös levegőt – válaszolta Apu mosolyogva és végignézett rajtunk, akik vele együtt nevettünk.

-           Hát az van itt elég – mondta egy kicsit vidámabban és hangosabban.

A beszélgetés közben tekintete egyre inkább elhomályosodott, majd mikor abbamaradt a beszélgetés, teljesen olyan lett, mint Alice, amikor látomása van. Már éppen megkérdeztem tőle, hogy jól van-e, amikor visszatért. Rögtön felugrott, elköszönt, majd kiszaladt az ebédlőből. Mindannyian kérdő tekintetekkel néztünk utána.

-           Mi volt ez? – kérdeztem Aputól gondolatban.

-           Komolyan mondom, nem tudom – válaszolta Apu halkan, úgy hogy mások ne hallják.

-           Hogyhogy nem tudod? – kérdeztük gondolatban mindannyian meglepve.

-           Úgy, hogy egy darabig hallottam a gondolatait, aztán mikor, olyan lett a tekintete, mint neked – nézett Alice-re –, akkor eltűnt minden gondolata. Azóta csak meglepetést láttam a gondolataiban, de okát nem láttam – válaszolta.

Ekkor megszólalt a csengő. Minden diák gyorsan a termébe indult. Mi is így tettünk.

-           Majd este megbeszéljük, amikor Carlisle is ott lesz. Ez nagyon különös – mondta Apu és már indult is kifelé, magával húzva Anyut.

-           Akkor a kocsinál találkozunk – mondtam, és már indultam töri órára

Gondolataimba merülve léptem be a terembe, pont a tanár mögött. Ahogy körülnéztem, rögtön észrevettem Lucy-t, aki szintén engem figyelt.