A képesség

És a meglepi! Még ez is Nessie szemszög! De a következő fejezet már nem az!

A képesség

(Nessie szemszöge)

Lucy-t figyeltem, amikor a tanár köhögött egyet, hogy magára vonja figyelmemet. Idegesen, mivel eddig figyelemre sem méltattam, a tanárra pillantottam és bemutatkoztam:

-           Elnézést, Tanár úr, a nevem Renesmee Cullen – mondtam.

-           Oh, Miss Cullen. Nagyon vártuk már. Kérem, foglaljon helyet – mutatott az üres helyekre.

-           Köszönöm – mondtam és elindultam Lucy felé, mellette is volt egy szabad hely.

-           Szia, nem baj, ha ide ülök? – kérdeztem szemébe nézve.

-           Persze, ülj csak le – válaszolta eléggé közönyös hangon.

Körülnéztem az osztályban és a mellettünk lévő padban, felfedeztem a reggeli srácot, aki megalázta Lucy-t. Amikor meglátta, hogy őt nézem, megszólított:

-           Szia, Renesmee. Renesmee, igaz?- kérdezte, majd rögtön folytatta.

-           A nevem Justin. Ha szeretnél, ülhetsz mellettem, nem muszáj e mellett a dilinyós mellett ülnöd – ajánlotta fel.

 Ezekre a szavakra, nem tudom miért, nagyon dühös lettem, de nem mutattam, inkább mosollyal az arcomon azt mondtam neki:

-           Egyébként Nessie. És kösz, nem. Ki nem állhatom az olyan embereket, akik másokat megaláznak. Úgyhogy bárki más mellé odaülök, de melléd nem. Bocsi – mondtam ártatlan mosollyal az arcomon.

Erre Justin semmit sem tudott mondani, csak nézett. Valószínűleg még egy csaj sem mondott neki nemet. Az előtte ülő haverjai meg csak nevettek rajta. Az egyikük hátrafordulva azt mondta neki:

-           Hát, Öcsém, ezt jól megszívtad. Kemény ez a kis csaj - és elismerően felém pillantott.

Sok ember tekintetét magamon éreztem, köztük Lucy-ét is és mintha hála lett volna a szemében.

Óra után már csak mi ketten voltunk a teremben. Lucy hirtelen megtörte a csendet:

-           Köszönöm. Már rég nem védett meg senki – mondta.

-           Nincs mit. Minden szót úgy gondolok, ahogy mondtam. De nem értem, miért nem véded meg magad? – kérdeztem.

-           Azért, mert nem csak ő csinálja ezt. Az egész iskola elmebetegnek tart. Ha mondok nekik valamit, rosszabb lesz – mesélte.

-           Miért? - kérdeztem.

-           Rendben, elmondom. Lehet, hogy te is dilinyósnak fogsz tartani, de elmondom. Van egy képességem, különböző megérzéseim vannak, amelyek teljesen valósak, nem csak képzelem – magyarázta, majd rám nézett.

-           Akkor ez történt az ebédlőben is, megérzésed volt? – faggattam.

-           Igen, csak ez erősebb volt, mint az előzőek. Te nem nézel hülyének? – kérdezte meglepődve.

-           Nem. Nem is tudod,  milyen furcsaságokat éltem már át – mondtam kedves hangon, egy rejtélyes mosoly kíséretében.

-           Tényleg? Te vagy az első, aki nem nevetett ki, amikor elmondtam neki, persze Anyut leszámítva, bár neki is kellett egy kis idő, míg megemésztette – mondta hálával a tekintetében.

-           És mit éreztél meg? – kérdeztem, és volt egy olyan érzésem, hogy van közünk hozzá.

-           Azt, hogy ti nagyon különlegesek vagytok – felelte, de nem nézett rám, hanem az ablakon kifelé bámult, a tekintete üres volt – biztos azért érzem így, mert még nem láttam hét örökbefogadott gyereket ilyen összetartásban élni, mintha valóban rokonok lennétek. Bár inkább a megérzés erőssége lepett meg különösebben. Bocsi, csak elgondolkodtam, néha előfordul – kért bocsánatot és visszatért hozzám a tekintete.

-           Semmi baj velem is előfordul – válaszoltam, de ekkor már gondolatban én is máshol jártam.

-           Ha bármi segítségre szükséged van neked vagy a testvéreidnek, nyugodtan forduljatok hozzám – mondta.

-           Köszönöm szépen. Ne haragudj, de most már mennem kell, mert már a tesóim biztos várnak – búcsúztam.

-           Bocsi, hogy feltartottalak és még egyszer köszönöm, hogy kiálltál mellettem.  Holnap találkozunk! – búcsúzott ő is.

-           Máskor is! Szia, Lucy! – köszöntem végül el.

Amikor kiléptem az ajtón, és még láttam Lucy-t távolodni, úgy éreztem ez a beszélgetés egy barátság kezdete volt. Nagyon sajnáltam Lucy-t, mert teljesen egyedül van a képességével, míg nekem van egy különleges képességűekkel teli családom, akik mind mellettem állnak. Még nem említettem, de nekem is van képességem, a gondolatimat át tudom közvetíteni másoknak, úgyhogy nagyon is meg tudom Lucy-t érteni.

Közben kiértem a kocsihoz, ahol éppen Apu el kezdett nevetni és először rám, majd a hátam mögé nézett, ahol Justin és a barátai álltak. A többiek kérdő tekintettel figyelték.

-           Mi van? – kérdeztem.

-           Majd a kocsiban elmondom – válaszolt.

-           De mi is akarjuk hallani – hisztizett Emmett, mint egy óvodás.

-           Jó, elmondom, de Nessie-t is megkérdezhetitek, ő érintett az ügyben. De előbb várjuk meg, míg lelépnek – mondta Apu.

Nem kellett sokáig várnunk, a fiúk hamar beültek a kocsijukba, és elhajtottak.

-           Na, ki vele! – nézett rám, majd Apura Alice nagy szemekkel.

-           Nem történt semmi különös – próbáltam lerázni őket.

-           Edward! Ez nem igazság! Te hallhattad, de mi nem! Mondd már! – kezdett hisztizni Alice is.

-           Na, jó! Az történt, hogy Nessie kosarat adott a suli legnépszerűbb fiújának, akivel ilyesmi még sohasem történt meg és ez az eset mellbe vágta – mesélte.

-           Ez nem az a fiú, aki leköpte Lucy cipőjét? – szólalt meg a beszélgetések folyamán most először Jasper.

-           De pont emiatt szóltam be neki. Dilinyósnak nevezte – szólaltam meg én is.

-           Ebben lehet valami - mondta halkan Rosalie.

-           Nincs benne semmi! Lucy nem dilinyós! – mondtam dühösen Lucy védelmére kelve.

-           Honnan tudod? – kérdezték.

-           Mert beszéltem vele. Mesélt a képességéről, és én hiszek neki – mondtam.

-           Majd otthon megbeszéljük, ha hazajön Carlisle, addig hanyagoljuk a témát – fejezte be a beszélgetést Apu, mert látta rajtam, hogy kezdek ideges lenni.

-           Oké – mondtuk.

Mindenki beszállt abba a kocsiba, amelyikben jött. Tehát Apu, Anyu, Alice és én Apu Volvo-jába, Rose, Emmett és Jasper pedig Rosalie BMW- jébe. Egész úton szótlanok voltunk, a gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Én az erdőt figyeltem, ami egyre inkább borúsabb és sötétebb lett, mert időközben eleredt az eső. Lucy-n gondolkodtam. Egy embernél sem éreztem ilyen érzést. Úgy érzem, ő az első ember, akivel meg tudnám osztani az érzéseimet. Lehet, hogy azért mert ő is különleges. És tudom, hogy elfogadna, úgy, ahogy vagyok. A barátja akartam lenni. És bár nekem nincsenek megérzéseim, tudom, hogy lehetséges, hogy az is legyek.

Apu már sokadjára nézett rám a visszapillantó tükörből, biztos a gondolataimat olvasta. Általában nem zavar, ha olvassa, de most kifejezetten szeretném megtartani magamnak Lucy-ra vonatkozó gondolataimat. Különösen most nem, mivel a családom nincs jó véleménnyel róla. Ezeket a gondolatokat nem hagyhatta szó nélkül Apu sem:

-           Ne ítélkezz felettünk! Mi még csak hallomásból ismerjük a képességét, még nem beszéltünk vele róla. Otthon megbeszéljük, és elmondhatsz mindent, amit megtudtál – mondta kissé megrovóan.

-           Hát most kifejezetten nem szeretem, hogy olvasol a gondolataimban – mondtam morcosan gondolatban.

Erre már elmosolyodott, és azt mondta:

-           Ez van, ezt kell szeretni.

Alice és Anyu először kérdőn néztek ránk, a fél párbeszéd hallatán, majd mikor megértették, Anyu csak ennyit mondott:

-           Minden kialakul szép lassan, kicsim – mondta megnyugtató hangon.

-           Már meg is jöttünk – mondta a beszélgetés zárásaként Alice.

A házban csak Esme volt, Carlisle biztos még a kórházban van. Ő orvos. Furcsának tűnhet, hogy egy vámpírból, hogy lett orvos. Carlisle hivatásának érzi, hogy betegeken segítsen, így mára már alig érzi meg az emberi vér szagát. Jake valószínűleg suliban van, de hamarosan biztos itt lesz.

Amint beléptünk Esme már ott is termett előttünk:

-           Milyen volt az első nap? – kérdezte.

Már mondtam volna, hogy semmi különös, amikor Emmett elkezdte darálni:

-           Semmi különös, kivéve, hogy Nessie kosarat adott a gimi legmenőbb srácának és vissza is szólt neki, és egy dilinyós barátnőre is szert tett, akinek a gondolatait Edward nem hallja!

-           Egy, van barátom, és a fiú sértegette Lucy-t, kettő Lucy nem dilinyós – mondtam már sokadjára.

-           Csak egyszer nem hallottam a gondolatait! Rosszabb vagy, mint egy pletykás vénasszony! Azt mondtuk, akkor beszélünk erről, amikor megjött Carlisle! – mondta Apu, korholó hangon.

-           Jól van, jól van. Nem kell rögtön leharapni a fejem! Esme megkérdezte mi a helyzet, én, pedig válaszoltam – mondta békülékenyen.

-           Megjött Carlisle és Jacob – mondta Jasper.

Ekkor lépett be az ajtón Carlisle, majd mögötte Jacob. Jacob mindenkinek köszönt, majd rögtön hozzám jött és megcsókolt. A többiek úgy tettek, mintha észre se vették volna, Carlisle-t nézték. A csók után mi is így tettünk.

-           Sziasztok! Mi az, hogy mindenki együtt van? Történt valami? Miről maradtam le? – kérdezte aggodalmas hangon.

-           Semmi komoly, ne aggodalmaskodj! Csak valami különös dolog történt velünk a suliban és erről akarunk beszélni – kezdte Apu.

-           Mégis, mi? – csillant fel Nagypapi szeme, mindig érdeklik az új dolgok.

-           A menzán voltunk, leültünk egy lány mellé, akit Lucy-nak hívnak. Szóval Lucy- val beszélgettünk, amikor elhomályosult a tekintete, mint Alice- nek, amikor látomása van, és Edward, abban a kis időben, amikor ez a dolog történt, nem hallotta a gondolatait. Majd elrohant. Aztán már csak Nessie beszélt vele – mondta Jasper.

Ez a mondata, azon ritka kivételek közé tartozott, ami több néhány szónál.

-           És te éreztél nem semmi furcsát? – kérdezte Carlisle Jaspertől.

-           Meglepettségen kívül semmit – mondta.

-           Nessie, és te megtudtál valamit? – kérdezte tőlem.

-           Igen… - kezdtem volna, ha Emmett megint nem szólt volna bele.

-           Azon az órán beszéltél vele, amikor kikosaraztad azt a fiút? – kérdezte tőlem, kihangsúlyozva a fiú szót és végig Jacobra nézve. Szereti időnként idegesíteni, bár mindannyiunkat. Most Jake volt soron.

-           De igen! Akkor volt, de ez most nem fontos. Szóval óra után ketten maradtunk a teremben Lucy-val. Megköszönte, hogy kiálltam mellette, majd elmondta, hogy miért bántják. Van egy képessége, megérzései vannak. Az ebédlőben is ez történt, csak erősebb, mint az előzőek. És én hiszek neki – tettem hozzá.

-           Mit érzett meg? Azt nem mondta? – kérdezte Carlisle.

-           De. Azt, hogy nagyon különlegesek vagyunk, de semmi konkrét dolgot nem mondott – válaszoltam.

-           Lehetséges, hogy van ennek a lánynak valami képessége, ezért legyetek óvatosak! És örülnék, ha valamikor megismertetnél vele, nagyon érdekelne – mondta mindnyájunknak, az utóbbi mondatot, pedig nekem.

-           Szóval semmi akadálya, hogy barátkozzak vele, már ha ő is akarja? – kérdeztem már vidáman.

-           Nincs, csak légy óvatos! – mondta Nagypapi.

-           Oké! A bemutatást, pedig akkor, ha már összebarátkoztunk. Ne szaladjunk előre! – mondtam.

-           Rendben – zárta le a témát Carlisle.

Mindenki ment a dolgára, Apu leült zongorázni, Anyu és Nagyi kaját mentek csinálni nekem meg Jake- nek, a többiek hamar eltűntek, Emmett és Rose biztos a szobájukba. Jake az ajtó felé húzott.

-           Gyere, menjünk La Push- ba, úgyis rég jártál már ott! – mondta.

-           Jó, szívesen szívnék egy kis tengeri levegőt, meg ott jó gondolkodni – egyeztem bele és követtem.

-           Sziasztok, majd jövünk! – kiabáltunk vissza a házba.

-           Sziasztok! – hallatszott a válasz mindenhonnan.