Cullenék a való világban - Prológus

Kedves Olvasók! Ígéretemet betartva itt az első fejezet! Boldog karácsonyt! Kaphatok a fa alá véleményt? Bár ez még nem a legérdekesebb rész! Puszi:) Luci:)

1990. augusztus 13. Forks

(Bella szemszöge)

-          Gyere szívem, vadásszunk! – hívott Edward.

-          Hogy is hagyhatnék ki egy ilyen alkalmat! – válaszoltam nevetve.

-          Nem tudsz nekem ellenállni – villantotta rám gyönyörű féloldalas mosolyát.

-          Mikor tudtam? Na, gyere, mert még elfutnak a nagy egód elől a finom falatok – csókoltam meg.

-          Szia, Kisvirágszálam, nemsokára jövünk! Légy jó Jake-kel! – pusziltam meg indulás előtt kislányomat Nessie-t.

-          Szia, Anyu! Szia, Apu! – búcsúzott csilingelő hangján a mi kis szemünk fénye.

-          Gyere!

-          Megyek. Sziasztok! – köszöntem el a többiektől is.

Egy hónap múlva lesz egy éve, hogy vámpírként felébredtem. És nincs nálam boldogabb élőlény a Földön! Ezzel mondjuk Edward állandóan vitatkozik. :D

-          Fussunk versenyt! – ajánlotta kaján vigyorral Edward.

-          Úgyis tudod, hogy te fogsz nyerni, már nem vagyok olyan erős. De ezt ne mondd meg Emmettnek!

-          Hallottam! – hallatszott drága bátyám hangja.

-          Hát úgy látszik így jártam… Most tuti legyőz, és sokáig hallgathatom.

-          Majd én ellátom a baját, ha egy rossz szót is szól!

-          Köszi!  Na, de menjünk, mert eltűnnek a jó falatok!

Egy hiúz és két szarvas után jóllakva egy fának dőlve néztem, ahogy Edward a medvével végez. Eszembe jutott, ahogy először vadásztunk együtt. Akkor is így néztem. Aztán régebbi, emberi emlékek törtek fel hirtelen bennem. Ahogy először megláttam, az első csókunk, az esküvőnk, az első éjszakánk, amikor először láttam új szemeimmel. Az emlékek feltörésével, mintha az erőm csökkent volna, egyre fáradtabbnak éreztem magam, bár ez lehetetlen. Azonban világ hirtelen elsötétült.

-          Bella, Bella, szerelmem, ébredj! – Edward szólongatott. Ám nem csak ő volt ott, az egész család idejött.

-          Mi történt? – kérdeztem, majd felálltam. Ugyanolyan jól éreztem magam, mint mindig, mióta vámpír vagyok. Nyoma sem volt fáradtságnak.

-          Az mi is szeretnénk tudni. Mi történt? – kérdezte Carlisle.

-          Álltam ennél a fánál, éppen Edwardot néztem, amikor hirtelen fáradtságot éreztem, majd gondolom elájultam.

-          Hirtelen egyik pillanatról a másikra estél össze. Nagyon aggódtam – fogta meg a kezem Edward.

-          Most már jól vagyok. Menjünk haza!

-          Oké, de otthon még megvizsgállak – mondta Carlisle.

-          Ha nagyon muszáj!

-          Mindjárt megyek én is! – szólt utánunk Jake.

(Jacob szemszöge)

-          Siess, oké? – adott puszit Nessie.

-          Rendben, csak megnézek valamit.

Nessie elment a többiek után, én pedig el kezdtem figyelni, az állati ösztön dolgozott bennem. Bella azt mondta a fánál állt, amikor elájult. Eszembe jutott Bella terhessége. Először azt hittem meghalt, majd kiderült, hogy terhes, ezért szembe kellett szállnom a fivéreimmel… Sok minden történt.

Nézegettem a fát, semmi különös, csak egy fa. Megfogtam, és mintha megrázott volna… Nagyon furcsa volt, még az éltünknél is furcsább.

Úgy döntöttem hazamegyek, és elmondom Carlisle-nak, hogy a fa a ludas. Lehet, hogy ő tud valamit.

…

Carlisle nem tudott semmit, Bella pedig erősködött, hogy felejtsük el. Így tettem én is.

Az ünnep kezdődik!

Kedves Érdeklődők!
Mint írtam egy újabb történet kerül publikálásra, melynek címe Cullenék a való világban! Félreértés ne essék, ez NEM az RTL Klubbon látható műsor mintájára, ez valóban a való világban játszódik. Ma 23-a van, holnap karácsony, ezért mivel az ujjaim úgy jártak, mint a gép, ezért ma felrakom az első fejezetet! És mivel nekem ez a szünet ünnep, ezért jövőhéten az Örökké tartó barátságból is lesz friss, plusz átalakítások lesznek várhatóan az oldalon! Puszilok Mindenkit! :) Luci:)

Fejlemény és egy új történet ajánlata!

Sziasztok! Velem is megtörtént az ami sok mindenkivel, ülök egy mondat előtt és nem tudom folytatni! De csak most! Szó sincs róla, hogy abbahagyom, mert annyi ötletem van, hogy még egy darabig olvashatjátok! :) Szünetben összegyűjtöm az összes létező ihletet, kedvet meg mindent és lesz fejezet!! :)
De addig is! Mi lenne, ha egy másik történet is futna itt? (Persze a másik elsőbbségben!) Ez is már régen érlelődik ötletként...
Ráadásul ez is Twilight-os lenne, plusz ez inkább a mi valóságunkban játszódna?

Ha tetszik az ötlet, szóljatok, és kaptok egy ajánlót, amiből rájöhettek arra, amire itt ködösen előadtam! Na mit mondtok?

Puszi:) Luci:)

A FILM (:D) a véleményem a filmről

Bocsi mindenki, mert ez még mindig nem az amit vártok, de egyszerűen nem bírom ki, hogy ne osszam meg veletek az élményemet! Kb. egy fél órája értem haza a moziból és még be vagyok zsongva! Ez egyszerűen FENOMENÁLISANCSÚCSSZUPER lett! (remélem mindenki tisztában van azzal, miről beszélek) Nem tudok betelni vele! Mi lesz velünk jövő novemberig! Nem bírom ki!!! Sztem a színészi játék is fejlődött, meg a látvány is... meg hát A JELENET... hát arra látszik hogy sokat gyúrt Rob! :D Most ez az első élményem! Puszi:)

8. fejezet (1. fele)

Kedves Olvasók! Nincs kész a fejezet, de mivel megígértem, hogy hozom, ezért annyit kaptok, amennyi van! :D A szóbelim megvan, a többi sem rajtam múlik! :) Köszönöm azoknak, akik szurkoltak! És köszönöm OneGirl, hogy ennyi helyen felköszöntöttél! :D Mostmár megpróbálok folyamatosan frissíteni, de ti is tudjátok, mennyi mindent kell csinálni iskolaidőben! Mégegyszer bocsi, a hosszú kihagyásért és rövid fejiért! Jó olvasást!

8. fejezet

(Lucy szemszöge)

-           Hát…- kezdtem.

-           Ugye itt jobbra? – kérdezett közbe.

-           Igen… De honnan tudod? – kérdeztem meglepetten. Nem mondtam, hogy hol lakom. Ráadásul reméltem, hogy nem kell semmit sem mondanom, a korábban feltett kérdésre.

-           Nem olyan nagyváros ez – mosolygott -, az ember hamar megtudja, ki hol lakik. Egyébként Esmétől hallottam. Szereti a gyerekeket és volt az árvaházban, ott találkozott anyukáddal. Jól elbeszélgettek, és anyukád felajánlotta a segítségét, ha valamire szükségünk lenne – mondta.

-           Oh… értem – csak ennyit mondtam.

-           Szóval? – kérdezte, és tudtam, hogy ez a kérdés nem az útra vonatkozott.

-           Nem, nem láttam vagy éreztem semmit, csak mostanában rosszul alszom, így a közérzetem nem a legjobb és olvastam azt a cikket és hát felkavart – mondtam. Igazából nem hazudtam, csak kihagytam belőle dolgokat. Nem akartam elmondani a teljes igazságot, mert én sem akartam elhinni. Ráadásul túl szörnyű lett volna, ha el is hiszem, így maradtam annál, hogy mindez csak véletlen.

-           Értem. Most hogy vagy?

-           Jobban – hazudtam, nem éreztem egy fikarcnyival sem jobban magam.

-           Megjöttünk – beállt a házunk mellé.

-           Köszi, hogy elhoztál – mondtam.

-           Nincs mit. Hát akkor hívom Edwardot, hogy… - kezdte, de most én szakítottam bele.

-           Várj! Nincs kedved bejönni, egy kicsit beszélgetni? – kérdeztem félve. Nem akartam tolakodó lenni, de most nem akartam egyedül lenni.

-           Persze szívesen – mondta kedvesen.

-           Mi lenne, ha először is megmutatnám a házat, nem nagyobb, tiétek, de otthonos…

-           Oké, de honnan tudod, milyen a házunk?

-           Jaj, ne haragudj! Van, hogy kimondom a dolgokat, amiket érzek. Ilyen furcsa vagyok – mondtam szemlesütve – csak…

-           Mi csak?

-           Csak úgy érzem, te jobban megértesz, mint mások. Te más vagy, ti mások vagytok… Jaj, bocsáss meg, megint ezt csinálom. Ráadásul még butaságokat is beszélek.

-           Semmi baj, jobban igazad van, mint gondolnád – mondta Nessie és nem látszott rajta semmi bosszúság.

-           Ohh… - csak ennyit mondtam, mert a magamnak tett ígértem még állt.

Ezután megmutattam a házat, utoljára a szobámat, szerintem tetszett neki. Ez a kedvenc zugom, persze az üvegház mellett. A „virágoskertem” volt a legeslegutolsó.

-           Nagyon szép házatok van, olyan, mint egy ékszerdoboz – mondta Nessie mosolyogva.

-           Köszi, még hátra van az üvegházam. Persze, ha nem vagy kíváncsi egy csomó virágra…

-           De engem érdekel, szeretem a virágokat.

-           Oké… De előre szólok, kicsit tömény a virágillat odabenn.

-           Ez… gyönyörű! Ezek a virágok meseszépek, ilyeneket még nem is láttam – mondta elképedve.

-           Köszi. A hobbim, hogy különleges és ritka virágokat gyűjtök. Igazából ez már nem csak hobbi, az utóbbi években ők az egyetlen barátaim – mondtam halkan.

-           Mostmár nem az egyetlen, már ha te is benne vagy – nézett rám.

-           Hát, ha el tudod viselni a furcsaságaimat… szívesen.

-           Én elfogadom, de előre szólok, hogy vannak dolgok, amit nem mondhatok el. Én elmondanám, de nem tehetem.

-           Tudom, érzem… Ne félj, nem fogok kíváncsiskodni!

Ekkor egymásra mosolyogtunk. Éreztem, hogy vannak közöttünk falak, de át fogjuk hidalni egyszer majd azokat.

-           Ez milyen virág? Olyan, mint egy lepke – nézegetett egy virágot. Odamentem hozzá.

-           Ez egy kékfoltos lepkevirág. A közönséges lepkevirág elég elterjedt, ám kékfoltos rokona az egyik legritkább faj. Talán ha ötről tudnak a botanikusok, és nálam van az egyik.

-           Ezek mind ritka virágok, honnan vannak ezek neked? – nézett végig a virágokon.

-           Jók a kapcsolataim. Régebben ismerősöktől, botanikusoktól vettem vagy kaptam, mostanában inkább cserélek. A hétvégén is jön egy biológus professzor Bostonból.

-           Nagyon sok munka lehet velük – mondta miközben még mindig az előbb említett virágot fixírozta elmélyülten.

-           Igen, de nagyon élvezem. Nem megyünk be? Kezd hűvös lenni – kérdeztem.

-           Menjünk.

Bementünk a nappaliba, ami egybe van építve a konyhával.  Nessie leült az egyik fotelbe, én pedig a konyhai részhez mentem.

-           Kérsz egy cappucinót? Állítólag finom, ezt még a volt barátnőm mondta – mondtam, a végén már korántsem vidáman.

-           Igen, kérek és sajnálom. De bennem megbízhatsz. Elmeséled, mi történt?

-           Hát jó, talán könnyebb is lesz, ha anyán kívül más is hallja. Tudod, elég nehéz erről mesélni… Mint ahogy korábban is mondtam, elég bizalmatlan vagyok az emberekkel szemben… Az egész bő három éve kezdődött - közben leültem - Indianapolis mellett laktunk Anyuval. Éppen hazafelé tartottam a suliból, amikor egy úrtól leszaladó autó elütött. Egy hónapig kómában voltam, semmi sem változott. Az orvosok azon kezdtek gondolkozni, hogy lekapcsolnak a gépről. Aztán egyszer csak felébredtem. A világ ugyanaz volt. De én nem…

Fejlemények! (nem feji, bocsi :( )

Kedves Olvasók, akik olvassák ezt a történetet!

A fejezet jövőhét végére esedékes, mivel mostanában nincs egy szabad percem sem (nah, jó ez nem teljesen igaz, mert most abban írok Nektek!), sajnos! Pedig terveztem, mert hát néhány napon belül ünneplem a szülinapom és ezért szerettem volna nektek kedveskedni, de most minden összejött! Először egy hónapig majdnem nem volt gépem, most meg a nyelvvizsga miatt idegeskedem, mintha nem lenne elég, hogy egy csomó faktom van....

Bocs, hogy ezt most így mind előadtam nektek, de most összejött! Azért remélem nem hagytok el, szurkoltok és ha minden jól megy akkor jövőhét végén egy fejezettel több lesz itt olvasható! Puszi:) Luci:)

Felhívás és egy kis játék!!!!

Hali! Szóval először is a fejezettel szép lassan haladok... De most nem is ezért írok! Hanem mert lenne egy kérésem! Tudom ez érdekes kérés lesz, de most ez fontos (a történet szempontjából vagy nekem... mindegy)! :D Tehát szükségem lenne különleges és ritka virágok nevére (a képet megkeresem hozzá az mindegy)! Először is mert ez kell, hogy haladhassak (még nem ehhez a fejezethez kell),és nekem sajna nincs időm bizonyos okok miatt, másodszor innen látom, hogy a két csajon kívül érdekel-e valakit ez történet! Örülnék már annak is ha még két ember segítene! Köszi! :D Jah és minél több ötletnek örülnék!

ÉS A JÁTÉK! Szóval... egy kis vérserkentés céljából! Szóval (remélhetőleg) lesznek itt virágok... Az lenne a feladatotok, hogy kitaláljátok mit is akarok kezdeni velük... Annyit segítek, hogy nem az üvegházhoz kellenek. Ha ez így érthető valakinek! ÉS A DÍJ! Aki közel jár vagy esetleg kitalálja, annak lehet egy kívánsága! (Ezt OneGirltől csórtam, bocsi :D)

A virágokat és a megfejtéseket e-mailben várom az agi941009@gmail.com címre! Jah és vasárnap este 8 óráig! Jó játékot! Puszi:) Luci:)

Igazság I.

Sziasztok! Először is jelenteném, hogy a látogatók száma átlépte az 1000-t! Nagyon örülök, csak az a baj, hogy ebből a legtöbben valóban látogatók! Sajnos általában mindössze csak 2-3 kritikát kapok, persze ezeknek nagyon örülök, de mostmár kezd a lelkesedésem alábbhagyni! Mindegy a fejezet itt van, olvassátok élvezettel, az ígéretemet betartottam! :D Jah, és OneGirl jó nyaralást!:D

Igazság I.

(Lucy szemszöge)

Az iskolához értem. Amint a parkolóba hajtottam be, észrevettem Cullenéket. Elég messze álltak tőlem. Egy valaki azonban nem volt ott. Nessie. Amikor egy üres helyre tolattam be, ami távol esett tőlük, arra is rájöttem miért nem volt a testvéreivel. Mert ott állt annak a kocsinak a takarásában, amely mellé beálltam. Csak azt nem tudtam, mit akar tőlem, mert határozottan engem várt, mert más a környéken sem volt, és, hogy honnan tudta, hogy oda fogok állni. Kiszálltam mintha észre sem vettem volna és elindultam az iskola felé.

-           Lucy, kérlek várj! Beszélnünk kell! Fontos! Kérlek! – mondta kérlelőn.

-           Miért nem hagytok békén? Én csak egy viszonylag békés életet szeretnék élni – mondtam.

-           Mert rosszul látod a dolgokat. Hallgass meg, és elmagyarázom!

-           Mit látok rosszul? – kérdeztem egy kis éllel a hangomban, untam, hogy mindenki hülyének néz.

-           Kérlek!

-           Mindjárt csengetnek – húzódoztam még mindig.

-           Még van 10 perc – mondta.

-           Rendben, mondjad – adtam be a derekam. Már kezdett érdekelni, hogy mit akarhat, mert csak nem szállt le rólam.

-           Nem ülnénk le inkább valahova? – kérdezte.

-           Jó, akkor gyere utánam – mondtam és elindultam a múltkori pad felé, magam mögött hagyva a Cullen-testvérek figyelő tekintetét.

-           Először is itt a rajzod. Nagyon szép. Ezt nem csak én mondom, hanem Emmett is ezt mondta, miután kijöttél – mondta, mintha kerülné a témát, pedig ő akarta.

-           Köszi. Szóval? – türelmetlenkedtem.

-           Szóval tegnap azt mondtad, láttál minket az első napunkon a parkolóban és, hogy Emmett nevetett és, hogy rólad is szó volt. Ez így igaz – mondta.

-           Hát akkor? – nem értettem.

-           De nem olyan úgy, ahogy te gondolod – magyarázta – Emmett nem rajtad nevetett, hanem rajtam és főleg Justinon, tudod, amikor próbálkozott. És valóban beszéltem rólad a többieknek, és hát eléggé megosztottad a társaságot. De inkább kíváncsiak.

-           Hát Rosalie nem annak tűnt…

-           Rosalie mindig mindenkivel előítéletes, nem kell vele foglalkozni. A többiek pedig nyitottak, amíg nem bizonyítod az ellenkezőjét normálisként tekintenek rád.

-           Én most nagyon hülyén érzem magam – mondtam nem nézve rá.

-           Ne érezd magad annak, tényleg furcsa helyzet volt.

-           És én mindenfélét gondoltam rólad, rólatok, pedig olyan rendes voltál velem,– mondtam elszontyolodva – meg tudsz nekem bocsátani?

-           Felejtsük el – mondta vidáman.

-           A többiektől is elnézést kellesz kérnem. Bár mentségemre szóljon, hogy nehéz megbíznom az emberekben, azok után…

Megszólalt a csengő, így nem tudtam befejezni a mondatomat.

-           Menjünk órára! - mondtam sietve.

-           Egyszer elmeséled? – kérdezte.

-           El. Tényleg nem haragszol amiatt, amiket mondtam?

-           Nem. De tényleg menjünk, mert még elkésünk – válaszolta.

Bár nem tűnt haragosnak, sőt, de én mégis ramatyul éreztem magam. Kiderült, hogy mindenféle butaságot összegondoltam, ami nem is úgy történt. Majdnem mindent tönkretettem, de szerencsére megbeszéltük és most újra azt érzem, mint először, hogy barátok lehetünk. Úgy tűnt, újra meg kell fogadnom a múltkori fogadalmam és örültem neki. Jobb kedvel estem neki a napnak, de még a többiektől is bocsánatot kellett kérnem. Voltak olyanok, akik megkönnyítették nekem, például Alice vagy Bella, mert ők jöttek oda hozzám. Alice egész szünetben mosolygott és beszélt, mintha semmi sem történt volna, a bocsánatkérésemet egy el-van-felejtve kijelentéssel nyugtázta. Bella nem volt ennyire nyitott, de gondolom neki ilyen a természete (azért csak gondolom, mert nála semmit sem érzek). Ettől függetlenül megkérdezte, hogy vagyok és röviden beszélgettünk a családunkról. Elmesélte, hogy mindannyiukat örökbe fogadta Carlisle és Esme Cullen.

Mikor az ebédlőbe értem, már ott ültek az asztalnál. Elvettem a kajám és odamentem.

-           Sziasztok! – köszöntem szégyenlősen.

-           Szia!

-           Bocsánatkéréssel tartozom. Igazságtalanul mondtam mindenfélét, amit nem kellett volna. Sajnálom – néztem rájuk – persze azt is megértem, ha ezek után elkerülnétek…

-           Álljon meg a menet, Kiscsaj! Miért kerülnénk? Ki mondta, hogy bajunk van veled? Félreértettél egyet s mást, és aztán? Tanuld meg, ez inkább Edward asztala, hogy mindenért hibáztatja magát és túldramatizál mindent! Tegnap már megmondtuk, amit megmondtunk, azóta pedig nem változtunk. Vagy ha tévedek, szóljatok! – mondta Emmett szemrehányóan, de olyan viccesen hangzott.

A többiek elkezdtek nevetni.

-           Bravó Emmett, ez egy nagyon szép szónoklat volt, – mondta Edward nevetve – és szerintem nem tévedsz.

-           Akkor nem haragszotok? – kérdeztem egy pici mosoly kíséretében.

-           Nem – ezt Rosalie mondta, ami meglepett, nem számítottam rá. Így, hogy zavaromat palástoljam, elkértem az asztalon heverő újságot.

-           A tiétek ez az újság? – kérdeztem.

-           Nem, tessék – adta a kezembe Nessie.

-           Kösz – és elmerültem az újság tanulmányozásában.

A harmadik oldalon megakadt a szemem egy címen: Véres állattámadás a hegyekben

És nem is a cím volt a fontos, hanem a cikk. Egy túrázóról volt szó benne, akit tegnap találtak meg. Valószínűleg állat támadta meg, mert át volt harapva a torka. Mikor végigolvastam a cikket szörnyű émelygés tört rám. Ez a cikk kísértetiesen hasonlított az álmomra, azzal a különbséggel, hogy ott egy ember volt. Ez csak álom, ez csak álom! Ezt mondogattam magamnak, hogy megnyugodjak. Pedig éreztem, hogy közük van egymáshoz, csak nem akartam beismerni.

-           Jól vagy? – kérdezte ijedten Nessie. Nem festhettem valami jól.

-           Levegőre van szükségem – mondtam halkan.

-           Gyere, hazaviszlek, nem nézel ki jól!

-           Jól van – nem ellenkeztem, nem voltam jól. Émelyegtem és zavarodott voltam.

-           Szóljatok Mr. Clementnek és majd telefonálok – mondta még a testvéreinek Nessie.

-           Oké. Jobbulást! – mondták.

Amikor a kocsimban ültünk (természetesen Nessie vezetetett), megkérdezte végre:

-           Mi történt? Egyik percben jól nézel ki, a másikban pedig rosszul vagy. Láttál valamit? – nézett rám.

-           Hát… - kezdtem.

Szomorúság

Sziasztok! Itt egy újabb fejezet! A terjedelme rövidebb, de remélem tetszik majd! És ígérem, hogy a két lány között a sors szerepét én veszem át (tegnap néztem egy filmet! :)) és majd rendbe hozom a dolgokat! :D Jó olvasást! Jah, és az előző kérdésre itt a válasz! Sokan kitalálták!  Puszi:) Luci:)

Szomorúság

(Nessie szemszöge)

-           Nem fogjátok elhinni, kivel találkoztunk! – mondtam a családomnak, persze Apu ekkor már tudta a választ.

-           Kivel? – kérdezte Anyu, felváltva pillantva Apura és rám.

-           Seth Clearwaterrel! El sem hiszitek hogy megváltozott! Felnőtt! – mondtam.

-           És azt mondta, hogy hétvégén benéz! – mondta Jake.

-           Még egy büdös vérfarkas! – mondta Rose.

-           Rose! – förmedtünk rá egyszerre.

-           Hiszen régi jó ismerős! – mondta szemrehányóan Carlisle.

-           Bocs, de ezt nem hagyhattam ki – mondta Rose vidámabban.

És valóban. Rosalie egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy belekössön Jake-be, vagy régen valamelyik vérfarkasba. De a Jake-kel való kötözködését, már megszoktuk. Ráadásul már az évek folyamán kifogyott a megjegyzéseiből (és mintha már meg is kedvelte volna egy kicsit kedvesemet).

-           Oké, ha ezt megtárgyaltuk, akkor mindenki mehet a dolgára – zárta le Carlisle a beszélgetést.

Másnap már vidámabban mentebb iskolába, sokat segített előzőnapi Jake-kel való beszélgetésem, már Rose beszólása sem izgatott. Amikor megérkeztünk, és mentem volna órára, észrevettem Lucy-t. És láttam, hogy ő is észrevett minket, de mintha nem akarna tudomást venni rólunk, és gyorsan bement az iskolába. Ezt még annyira nem furcsálltam, biztos csak tévedtem, mert ha észrevett volna, köszönt volna. De aztán egész nap ilyen volt. Ezt már a többiektől tudom, mert mindenkinek van vele órája: Alice például azt mondta, hogy próbált úgy tenni, mintha ő, Alice ott sem lenne. Ráadásul ebédre sem jött. Bioszon aztán megkérdeztem, hogy mi van vele, de olyan hidegen válaszolt, hogy inkább hagytam.

A kedvem a nap végére nagyon leromlott, mivel azt sem tudom, mi a baja. És halál biztos, hogy velünk van baja, mert láttam, hogy amikor nem látott minket, olyan volt, mint az első napon, viszont amikor minket megpillantott, mint aki citromba harapott. A többiek próbáltak vigasztalni, de nem sikerült.

Ez így ment két napig és még ebédelni sem jött. A harmadik nap viszont ott volt, és valamit rajzolt, ha jól láttam egy tulipánt. Nagyon szép volt. Csak akkor nézett fel a lapról, amikor leültünk. Szemében nem láttam mást csak szomorúságot. Aztán elkezdett beszélni. Azt mondta, hogy hagyjuk békén, van elég baja, nem kell, hogy szánjuk, de örülne, ha nem is bántanánk. Amikor megkérdeztük, miért mondja ezt és, hogy nincs semmi bajunk vele, elmondta, hogy látott minket a parkolóban, ahogy Emmett nevetett, a többiek pedig meg mérgesek voltak, és, hogy tudja, hogy róla volt szó. Nem találtam a hangom. Nem tudtam megmondani, hogy az egész csak egy félreértés, hogy Emmett Justinon nevetett, és hogy bár a többiek valóban gondterheltek voltak, azóta megbeszéltük a dolgokat. Csak néztem magam elé, nem értettem, miért nem csinálok valamit. Teljesen lefagytam. Láthatóan a többiek sem tudtak mit reagálni. Csak akkor eszméltem fel valamelyest, amikor Lucy felállt, de visszajött, mert még mondani akart valamit:

-           Nessie, megtennéd, hogy megmondod a tanárnak, hogy nem vagyok jól?

-           Persze – mondtam, de mintha nem is lennék ott.

Két percnek el kellett telnie, míg magunkhoz tértünk. Nem gyakran van ilyen, mikor nem tudunk mit mondani. Észrevettem a rajzát az asztalon, itt hagyta.

-           Jól rajzol a csaj! – mondta Emmett elismerően.

Néztem, néztem a virágot, és hirtelen elöntött a düh.

-           Neked minden hülyeségen nevetned kell!  - kiabáltam minden ok vagy előzmény nélkül Emmettre, majd fogtam a rajzot és kiviharoztam a menzáról.

Még hallottam, ahogy Jasper azt mondja csak zaklatott vagyok, Apu pedig, gondolom Anyának, hogy hagyjon gondolkodni. Biztos utánam akart jönni.

Beszaladtam a töriterembe, ami szerencsére üres volt, leültem a padomhoz és elkezdtem sírni. Nem lehet igaz, hogy még ezt a kérésemet sem lehet teljesíteni, pedig nem volt nagydolog, csak egy barátra vágytam!

Mire a többiek elkezdtek bejönni, addigra összeszedtem magam annyira, hogy ne lehessen látni, hogy sírtam. A tanárnak megmondtam, hogy Lucy rosszul érezte magát és hazament, és még arra is szereztem erőt, hogy Justinnak újabb kosarat adjak. Ez a fiú sohasem adja fel, ki kell találnom majd valamit, hogy végleg lerázzam. De előbb muszáj valahogy kibékülnöm Lucy-val, és Emmett-től is bocsánatot kéne kérnem, mert voltam túl igazságos.

Szokás szerint a kocsiknál álltak, mikor odaértem hozzájuk. Az arcuk szomorúságot tükrözött, ők sem boldogok, ha én szomorú vagyok, és én határozottan nem voltam vidám. Anya rögtön megkérdezte, bár ő is tudta a választ:

-           Nessie, jól vagy? – kérdezte.

Én csak a fejemet ráztam, de odafordultam Emmetthez:

-           Bocs Emmett, nem kellett volna bunkónak lennem az előbb – mondtam neki.

-           Semmi baj, kicsi lány! Már rég elfelejtettem! – mosolygott.

-           Kösz! – mondtam egy erőtlen mosoly kíséretében.

-           Nem mehetnénk? – mondtam még.

Nem feleltek, de mindenki ment ahhoz a kocsihoz, amelyikkel jött. Egész úton szótlanul ültünk, csak egyetlen fejben feltett kérdésemre válaszolt Apu:

-           Mit csináljak? – kérdeztem gondolatban, eredetileg nem várva rá választ.

-           Beszélj vele, holnap még órák előtt. Az egész egy félreértés, meséld el neki, biztos meghallgat, mert őt is bántja a dolog – mondta.

-           Biztos? – kérdeztem egy kicsit reménytelibb hangon.

-           Hát én nem vagyok jövőbelátó, de szerintem meghallgat.

-           Alice? – néztem Alice-re.

-           Meghallgat, a többi rajtad múlik – mondta.

Boldogabb nem lettem, de tudtam mit kell csinálnom és ez egy kis reménnyel kecsegtetett, hogy helyrehozatom azt, amit a véletlen összehozott ellenünk.

Másnap korábban keltem, hamarabb elkészültem, hogy korábban legyünk ott, mint Lucy.

-           Alice, hol fog megállni? – kérdeztem nagynéném.

-           Ott, a kék Ford és a fehér Chevrolet között – válaszolta.

-           Kösz, sziasztok!

Éreztem a tekintetüket a hátamban, ahogy odamentem a kék Ford mellé. Úgy álltam, hogy ne vegyen észre, amikor beáll a parkolóba. És ott vártam kezemben a rajzával, míg csak meg érkezett.