Igazság I.

Sziasztok! Először is jelenteném, hogy a látogatók száma átlépte az 1000-t! Nagyon örülök, csak az a baj, hogy ebből a legtöbben valóban látogatók! Sajnos általában mindössze csak 2-3 kritikát kapok, persze ezeknek nagyon örülök, de mostmár kezd a lelkesedésem alábbhagyni! Mindegy a fejezet itt van, olvassátok élvezettel, az ígéretemet betartottam! :D Jah, és OneGirl jó nyaralást!:D

Igazság I.

(Lucy szemszöge)

Az iskolához értem. Amint a parkolóba hajtottam be, észrevettem Cullenéket. Elég messze álltak tőlem. Egy valaki azonban nem volt ott. Nessie. Amikor egy üres helyre tolattam be, ami távol esett tőlük, arra is rájöttem miért nem volt a testvéreivel. Mert ott állt annak a kocsinak a takarásában, amely mellé beálltam. Csak azt nem tudtam, mit akar tőlem, mert határozottan engem várt, mert más a környéken sem volt, és, hogy honnan tudta, hogy oda fogok állni. Kiszálltam mintha észre sem vettem volna és elindultam az iskola felé.

-           Lucy, kérlek várj! Beszélnünk kell! Fontos! Kérlek! – mondta kérlelőn.

-           Miért nem hagytok békén? Én csak egy viszonylag békés életet szeretnék élni – mondtam.

-           Mert rosszul látod a dolgokat. Hallgass meg, és elmagyarázom!

-           Mit látok rosszul? – kérdeztem egy kis éllel a hangomban, untam, hogy mindenki hülyének néz.

-           Kérlek!

-           Mindjárt csengetnek – húzódoztam még mindig.

-           Még van 10 perc – mondta.

-           Rendben, mondjad – adtam be a derekam. Már kezdett érdekelni, hogy mit akarhat, mert csak nem szállt le rólam.

-           Nem ülnénk le inkább valahova? – kérdezte.

-           Jó, akkor gyere utánam – mondtam és elindultam a múltkori pad felé, magam mögött hagyva a Cullen-testvérek figyelő tekintetét.

-           Először is itt a rajzod. Nagyon szép. Ezt nem csak én mondom, hanem Emmett is ezt mondta, miután kijöttél – mondta, mintha kerülné a témát, pedig ő akarta.

-           Köszi. Szóval? – türelmetlenkedtem.

-           Szóval tegnap azt mondtad, láttál minket az első napunkon a parkolóban és, hogy Emmett nevetett és, hogy rólad is szó volt. Ez így igaz – mondta.

-           Hát akkor? – nem értettem.

-           De nem olyan úgy, ahogy te gondolod – magyarázta – Emmett nem rajtad nevetett, hanem rajtam és főleg Justinon, tudod, amikor próbálkozott. És valóban beszéltem rólad a többieknek, és hát eléggé megosztottad a társaságot. De inkább kíváncsiak.

-           Hát Rosalie nem annak tűnt…

-           Rosalie mindig mindenkivel előítéletes, nem kell vele foglalkozni. A többiek pedig nyitottak, amíg nem bizonyítod az ellenkezőjét normálisként tekintenek rád.

-           Én most nagyon hülyén érzem magam – mondtam nem nézve rá.

-           Ne érezd magad annak, tényleg furcsa helyzet volt.

-           És én mindenfélét gondoltam rólad, rólatok, pedig olyan rendes voltál velem,– mondtam elszontyolodva – meg tudsz nekem bocsátani?

-           Felejtsük el – mondta vidáman.

-           A többiektől is elnézést kellesz kérnem. Bár mentségemre szóljon, hogy nehéz megbíznom az emberekben, azok után…

Megszólalt a csengő, így nem tudtam befejezni a mondatomat.

-           Menjünk órára! - mondtam sietve.

-           Egyszer elmeséled? – kérdezte.

-           El. Tényleg nem haragszol amiatt, amiket mondtam?

-           Nem. De tényleg menjünk, mert még elkésünk – válaszolta.

Bár nem tűnt haragosnak, sőt, de én mégis ramatyul éreztem magam. Kiderült, hogy mindenféle butaságot összegondoltam, ami nem is úgy történt. Majdnem mindent tönkretettem, de szerencsére megbeszéltük és most újra azt érzem, mint először, hogy barátok lehetünk. Úgy tűnt, újra meg kell fogadnom a múltkori fogadalmam és örültem neki. Jobb kedvel estem neki a napnak, de még a többiektől is bocsánatot kellett kérnem. Voltak olyanok, akik megkönnyítették nekem, például Alice vagy Bella, mert ők jöttek oda hozzám. Alice egész szünetben mosolygott és beszélt, mintha semmi sem történt volna, a bocsánatkérésemet egy el-van-felejtve kijelentéssel nyugtázta. Bella nem volt ennyire nyitott, de gondolom neki ilyen a természete (azért csak gondolom, mert nála semmit sem érzek). Ettől függetlenül megkérdezte, hogy vagyok és röviden beszélgettünk a családunkról. Elmesélte, hogy mindannyiukat örökbe fogadta Carlisle és Esme Cullen.

Mikor az ebédlőbe értem, már ott ültek az asztalnál. Elvettem a kajám és odamentem.

-           Sziasztok! – köszöntem szégyenlősen.

-           Szia!

-           Bocsánatkéréssel tartozom. Igazságtalanul mondtam mindenfélét, amit nem kellett volna. Sajnálom – néztem rájuk – persze azt is megértem, ha ezek után elkerülnétek…

-           Álljon meg a menet, Kiscsaj! Miért kerülnénk? Ki mondta, hogy bajunk van veled? Félreértettél egyet s mást, és aztán? Tanuld meg, ez inkább Edward asztala, hogy mindenért hibáztatja magát és túldramatizál mindent! Tegnap már megmondtuk, amit megmondtunk, azóta pedig nem változtunk. Vagy ha tévedek, szóljatok! – mondta Emmett szemrehányóan, de olyan viccesen hangzott.

A többiek elkezdtek nevetni.

-           Bravó Emmett, ez egy nagyon szép szónoklat volt, – mondta Edward nevetve – és szerintem nem tévedsz.

-           Akkor nem haragszotok? – kérdeztem egy pici mosoly kíséretében.

-           Nem – ezt Rosalie mondta, ami meglepett, nem számítottam rá. Így, hogy zavaromat palástoljam, elkértem az asztalon heverő újságot.

-           A tiétek ez az újság? – kérdeztem.

-           Nem, tessék – adta a kezembe Nessie.

-           Kösz – és elmerültem az újság tanulmányozásában.

A harmadik oldalon megakadt a szemem egy címen: Véres állattámadás a hegyekben

És nem is a cím volt a fontos, hanem a cikk. Egy túrázóról volt szó benne, akit tegnap találtak meg. Valószínűleg állat támadta meg, mert át volt harapva a torka. Mikor végigolvastam a cikket szörnyű émelygés tört rám. Ez a cikk kísértetiesen hasonlított az álmomra, azzal a különbséggel, hogy ott egy ember volt. Ez csak álom, ez csak álom! Ezt mondogattam magamnak, hogy megnyugodjak. Pedig éreztem, hogy közük van egymáshoz, csak nem akartam beismerni.

-           Jól vagy? – kérdezte ijedten Nessie. Nem festhettem valami jól.

-           Levegőre van szükségem – mondtam halkan.

-           Gyere, hazaviszlek, nem nézel ki jól!

-           Jól van – nem ellenkeztem, nem voltam jól. Émelyegtem és zavarodott voltam.

-           Szóljatok Mr. Clementnek és majd telefonálok – mondta még a testvéreinek Nessie.

-           Oké. Jobbulást! – mondták.

Amikor a kocsimban ültünk (természetesen Nessie vezetetett), megkérdezte végre:

-           Mi történt? Egyik percben jól nézel ki, a másikban pedig rosszul vagy. Láttál valamit? – nézett rám.

-           Hát… - kezdtem.