Rémálom

Sziasztok! Itt a negyedik fejezet! Remélem tetszeni fog! Az ezt követő fejezetet pedig még nem olvashattátok, bár még egy kis rész hiányzik belőle, ez a jövőhéten lesz! És kritikáknak örülnék! Puszi :) Luci:)

Rémálom

(Lucy szemszöge)

A Nessie nevű lány, amint belépett a terembe, rögtön rám nézett. Látszott rajta, hogy elgondolkozott, így csak Mr. Clements köhögésére figyelt fel.

-           Elnézést, Tanár úr, a nevem Renesmee Cullen – mondta.

-           Oh, Miss Cullen. Nagyon vártuk már. Kérem, foglaljon helyet – mutatott az üres helyekre, köztük a mellettem lévőre.

-           Köszönöm – mondta és elindult felém.

-           Szia, nem baj, ha ide ülök? – kérdezte a szemembe nézve.

-           Persze, ülj csak le – válaszoltam, próbáltam eléggé közönyös hangot megütni.

Körbenézett az osztályban, és a mellettünk lévő padban észrevette Justint. Amikor a fiú is rájött, hogy Nessie őt nézi, így szólt hozzá:

-           Szia, Renesmee. Renesmee, igaz?- kérdezte, majd rögtön folytatta.

-           A nevem Justin. Ha szeretnél, ülhetsz mellettem, nem muszáj e mellett a dilinyós mellett ülnöd – ajánlotta fel.

 Ezekre a szavakra, Nessie arcán különös érzések jelentek meg, és egy furcsa mosoly kíséretében ezeket mondta:

-           Egyébként Nessie. És kösz, nem. Ki nem állhatom az olyan embereket, akik másokat megaláznak. Úgyhogy bárki más mellé odaülök, de melléd nem. Bocsi – mondta még mindig mosollyal az arcán.

Erre Justin semmit sem tudott mondani, csak nézett. Még egy lány sem mondott neki nemet, sőt! Az előtte ülő haverjai meg csak nevettek rajta. Az egyikük hátrafordulva azt mondta neki:

-           Hát, Öcsém, ezt jól megszívtad. Kemény ez a kis csaj - és elismerően Nessie felé pillantott.

Mindenki Nessie-t nézte, nemcsak én. Nagyon jól esett, hogy megvédett. Most már végképp eldöntöttem, nem foglalkozom az őt és testvéreit körülvevő furcsa érzésekkel.

Óra után már csak mi ketten voltunk a teremben. Már egy ideje csendben pakolásztunk, amikor megtörtem a csendet. Muszáj volt megköszönnöm.

-           Köszönöm. Már rég nem védett meg senki – mondtam őszinte hálával.

-           Nincs mit. Minden szót úgy gondolok, ahogy mondtam. De nem értem, miért nem véded meg magad? – kérdezte.

-           Azért, mert nem csak ő csinálja ezt. Az egész iskola elmebetegnek tart. Ha mondok nekik valamit, rosszabb lesz – mondtam halkan.

-           Miért? - kérdezte.

Először nem akartam elmondani, de úgy éreztem, hogy ennyit megtehetek a segítségért cserébe. És különben is jobb, ha tőlem hallja, mint mások kiszínezett történeteit.

-           Rendben, elmondom. Lehet, hogy te is dilinyósnak fogsz tartani, de elmondom. Van egy képességem, különböző megérzéseim vannak, amelyek teljesen valósak, nem csak képzelem – magyaráztam, majd ránéztem. Kíváncsi voltam a reakciójára, de semmi különös nem látszott rajta.

-           Akkor ez történt az ebédlőben is, megérzésed volt? – faggatott.

-           Igen, csak ez erősebb volt, mint az előzőek. Te nem nézel hülyének? – kérdeztem meglepődve.

-           Nem. Nem is tudod én milyen furcsaságokat éltem már át – mondta kedves hangon, egy rejtélyes mosoly kíséretében.

-           Tényleg? Te vagy az első, aki nem nevetett ki, amikor elmondtam neki, persze Anyut leszámítva, bár neki is kellett egy kis idő, míg megemésztette – mondtam.

-           És mit éreztél meg? – kérdezte.

-           Azt, hogy ti nagyon különlegesek vagytok – feleltem, de nem néztem rá, az ablakon bámultam kifelé, miközben újabb megérzésem támadt, de most semmi különösebben érdekes – biztos azért érzem így, mert még nem láttam hét örökbefogadott gyereket ilyen összetartásban élni, mintha valóban rokonok lennétek. Bár a megérzés erőssége lepett meg különösebben, konkrét dolgot nem éreztem meg.

-           Bocsi, csak elgondolkodtam, néha előfordul – kértem bocsánatot és újra ránéztem.

-           Semmi baj velem is előfordul – válaszolta, de látszott rajta, hogy ő is máshol jár.

-           Ha bármi segítségre szükséged van neked vagy a testvéreidnek, nyugodtan forduljatok hozzám – ajánlottam fel. Ennyivel tartozom.

-           Köszönöm szépen. Ne haragudj, de most már mennem kell, mert már a tesóim biztos várnak – búcsúzott el.

-           Bocsi, hogy feltartottalak és még egyszer köszönöm, hogy kiálltál mellettem és hiszel nekem. Holnap találkozunk! – búcsúztam el én is Nessie-től.

-           Máskor is! Szia, Lucy! – köszönt el.

  Ahogy távolodtam az tanulmányi iroda felé, még magamon éreztem a tekintetét. Furcsa érzés volt valakivel őszintén beszélni, úgy hogy közben nem néz hülyének. Bár ez egy kicsit fura és eléggé meglepett. Akinek eddig beszéltem a képességemről, az most mind elmebetegnek tart. Bár lehet, hogy Nessie is annak gondol, csak nem akart megbántani. De az az érzésem, hogy nem így van. Ráadásul az a rejtélyes mosoly, amely akkor játszott az arcán, amikor azt mondta, ő is élt már át különös dolgokat… Ez a mosoly szerintem többet jelent.

Nem! Megfogattam, hogy nem foglalkozom mások ügyeivel, és ezt be is tartom! Egyébként Nessie olyan rendes volt velem, ennyit megtehetek, hogy nem turkálok az életükben, bár valami biztos van ott.

  Közben megérkezetem a tanulmányi irodához. Gyorsan leadtam a nyomtatványt Ms. Fordnak, aztán gyorsan a kocsimhoz siettem. Már nagyon haza akartam érni. Vágytam a szobám melegére és békéjére.

  A parkoló sarkában megpillantottam Cullenéket. Eléggé messze tőlem a parkoló végében. Bár üres volt a parkoló, épp most hajtott el Justin a haverjaival, nem vehettek észre, mert amint megláttam őket, behúzódtam a menza épületének takarásába.

  Épp beszélgettek a kocsijaik előtt. A nagydarab fiú, talán Emmett, mulatott valamin; Nessie arcát nem láttam, háttal állt nekem; a többiek arcán különös érzések tükröződtek; volt, aki dühösnek, volt, aki gondterheltnek tűnt és volt, aki nevetett. És az volt az érzésem, hogy én is a beszélgetés egyik tárgya vagyok.

  Lehet, hogy az előbb, amikor azt gondoltam, hogy Nessie is őrültnek tart, igazam volt. Biztos engem tárgyalnak ki, Emmett ezért nevet, a többiek pedig azért gondterheltek, mert féltik testvérüket egy dilinyóstól. Csak ez lehet az ok. Eleget láttam. Hirtelen elment a kedvem a hazameneteltől, sarkon fordultam és a menzát megkerülve az udvarra szaladtam. Ott leültem egy padra és sírva fakadtam. Pedig azt hittem, legalábbis azt gondoltam, Nessie megért, ehelyett most rajtam nevetnek a testvéreivel.

  Néhány percet még ültem a padon, majd összeszedtem magam és a kocsimhoz mentem. Cullenék már nem voltak ott. Beszálltam a kocsimba, és a szokottnál is lehangoltabban tapostam a gázra. Általában nem vezetek gyorsan, de most nem érdekeltek a szabályok, gyorsan otthon akartam lenni, befeküdni az ágyamba és ott sírni. Úgy éreztem magam, mint akkor, amikor Sophie, a legjobb barátnőm elárult. Egy kis ideig azt hittem Nessie-vel barátok lehetünk, de tévedtem, és most ramatyul érzem magam.

  Kiugrottam a kocsiból; még a virágaimat is hanyagolva, besiettem a házba, majd a szobámba. Szerencsére Anyu nem volt otthon. Csak későn ér haza, mert szeret a gyerekekkel minnél több időt tölteni. Az árvaházban dolgozik, és szereti megvárni, amíg a kicsik lefekszenek. Bár sok időt tölt ezekkel a gyerekekkel, de sohasem hanyagolt el. Bár most különösen örülök, hogy az átlagszülőknél később ér haza a munkából. Nem lennék most jó beszédpartner.

  Ledobtam a kabátom és a táskám az ágyra, majd kimentem a konyhába, csináltam magamnak egy szendvicset, ezzel is az időt töltve. Nem akartam gondolkodni. Mégis min gondolkodjak? Azon, hogy e miatt az átkozott képesség miatt minden ember kinevet, megvet és elmebetegnek tart? Azon, hogy amikor azt hittem, elkezdődhet egy barátság, Nessie is becsap? Talán túlságosan vágyok egy barátra, aki megért, így rögtön egy nap alatt kiteregettem mindent neki, anélkül, hogy megismertük volna egymást.  Pedig úgy éreztem, van valami közös bennünk. Lehet, hogy most az egyszer tévedtem. Amit a parkolóban láttam nem tudom másként értelmezni, minthogy rajtam nevettek. Mostantól úgy viselkedek Nessie-vel és a testvéreivel is, mint mindenki mással: elkerülöm őket, bár lehet, hogy ők kerülnek majd el engem.

  Órákat töltöttem az ágyamon, csak ültem, gondolkodtam, majd gyorsan összedobtam a házim, és lefeküdtem. Bár feszült és ideges voltam, hamar elnyomott az álom.

  Álmomban egy hófehér erdőben sétáltam. Gyönyörű volt. A fákat, a bokrokat, mindent hó borított. Bár tél volt, néhány állat hangját mégis hallottam. Fáznom kellett volna, pláne, hogy csak egy vékony ruha volt rajtam, de nem éreztem hideget. Egyre beljebb hatoltam. Nem tudom miért, de csak mentem és mentem. Az az erdő, amit az előbb még gyönyörűnek találtam, most egyre inkább megrémített. Az egész kihalt volt, az állatok eltűntek. Tudom, hogy télen az erdő kihalttá válik, de akkor is érzem az alvó állatok jelenlétét. Most viszont semmi élőt nem éreztem a fákban, az avar alatt, semmit. Mintha minden állat elmenekült volna valami elől. Tudtam, hogy valami nem stimmel, de nem tudtam megállni. A távolban megláttam egy vékony fényoszlopot, így hát annak irányába indultam. Ahogy szép lassan elértem a fényoszlopot, egy kis tisztást pillantottam meg. A tisztáson egy sátor volt. A sátor mellett pedig két embert vettem észre.

Az egyik ember a földön feküdt, a másik fölé hajolt, mintha azt nézné, hogy van a társa. Én is odamentem megnézni, hátha segíthetek valamit nekik. Nagyon megijedtem. A földön fekvő ember nyaka tiszta vér volt. Valószínűleg már nem élt. De nem ez volt a legfélelmetesebb: a fölé hajoló ember szája véres volt, mintha ő ölte volna meg. A szemei vérvörösek voltak, a bőre pedig csillogott, mint a gyémánt a napfényben. Nem vett észre szerencsére, pedig ott voltam előtte, a távolba meredt. Ahogy csak lábam bírta, szaladtam, el minnél messzebb tőlük. És akkor felébredtem.

  Az izzadtságomban fürödve sikítottam néhány percig. Majd Anyu beszaladt:

-           Mi a baj, kicsim? – kérdezte rémülten.

-           Szö-szörnyű rémálmom volt. – mondtam, ekkor már zokogva – Annyira borzalmas volt. Azt hittem valóság.

-           Szeretnél róla beszélni? – kérdezte megértően.

-           Nem. Most nem lennék rá képes – válaszoltam.

-           Tudod, hogy az álmok nem valóságosak, még a te álmaid sem.

-           Tudom. Jó éjt, Anyu! Ne haragudj, amiért felébresztettelek! – köszöntem el.

-           Semmi baj, drágám! Rám mindig számíthatsz! Jó éjt! – mondta, aztán kiment.

  Egy kicsit jobban voltam, bár még most is megrémített az álom emléke. Ezek csak álmok, ezek csak álmok! Ezzel próbáltam magamat hitegetni, pedig éreztem, hogy ez csak a kezdete valaminek, és ez nem csak „egy álom” volt, hanem több.

  Ezekkel a gondolataimmal nem sokat foglalkozhattam, mert hirtelen olyan erős fejfájásom támadt, amilyet még soha nem éreztem. Anyu bejött megnézni, miért sírok olyan hangosan, hátha megvigasztalhat újra. De nagy nehezen kinyögtem, hogy nem az álmom miatt sírok, hanem mert olyan nagyon fáj a fejem. Gondterhelten nézett néhány percig, majd kiment. Közben én úgy éreztem, itt halok meg a fájdalomtól. Visszajött Anyu, hozott gyógyszert, meg egy vizesborogatást, lefektetett, és ott maradt velem, amíg el nem múlt. Fogta a kezem, és közben halkan dúdolgatott, hogy megnyugtasson. Biztos elmúlt tíz perc, míg enyhülni kezdett a fájdalom. Amikor elmúlt teljesen, Anyu kiment, én meg elaludtam. Túlságosan kimerültem. Most szerencsére álomtalanul aludtam hajnalig.

  Rosszabb kedvel keltem, mint amikor lefeküdtem. Már nemcsak a rám váró szörnyű nappal kellett foglalkoznom, hanem a szörnyű álmommal is, ami nem hagyott békét nekem. Nagyon érdekelt, hogy mi a jelentése.

  Kedvetlenül összeszedelőzködtem, gyorsan bekaptam a reggelim, elköszöntem Anyutól - aki megpróbált jobb kedvre deríteni, sikertelenül – és mentem a kocsimhoz. Úgy döntöttem tartom magam a tegnapi fogadalmamhoz, és mindenkit elkerülök, Cullenéket is beleértve. Nem kell nekem a plusz megalázás, így is ramatyul vagyok. Tövig nyomtam a gázt, és elindultam rémálmaim központjába.