Második díjam (ami igazából az első :P)

 

Néhány betartandó szabály :P

•  Köszönd meg a díjat és tedd közzé a blogodon -vagy amid épp van :) És ne felejtsd el belinkelni annak a nevét és blogját, aki Neked ajánlotta.
• Tedd ki természetesen a képet és add tovább azoknak, akik szerinted megérdemlik ezt a díjat, ha pedig lehet, indokold meg, hogy miért gondoltál Rá/juk. Természetesen szólni se felejts el annak, aki megérdemli:)
•  Írj magadról pár szót, hogy miért kezdtél el írni.
•  Sose tántorítson vissza semmi, ha írásról van szó, mert ha belekezdtél, akkor tudod, mi a célod!
•  Ne másoknak írj, hanem magadnak, hisz saját szórakozás az írás, amit mások is élvezhetnek :)

Ezt a díjat is Linától kaptam, akinek nagyon köszönöm! :D De van valami abban amit ennél a díjnál írt, hogy ezentúl nem fogja elfogadni azokat. Hát én is így vagyok ezzel, azért az írásokat jobban szeretem. De azért ezt a díjat Gugócának küldöm, aki remélem minél hamarabb visszatér az új fejivel!

Hogy miért kezdtem írni?

Talán azzal kezdeném, hogy amióta az eszemet tudom rajongok a mesékért (mint ahogy korábban írtam), és még most is. Kb. 10 éves koromig csak mesekönyveket olvastam, az első könyv, amit olvastam az Alice Csodaországban volt. Innentől kezdődött a regényfolyam. De az Alkonyat indította be igazán a fantáziámat. A Merengőn elkezdtem olvasni, és sok írás nagyon megtetszett. Ha mások írnak, akkor én miért ne próbálnám ki?  Már majdnem egy éve, hogy az első betűket leírtam. Szerintem felfedezhető lesz a különbség a most következő fejezet és a korábbiak között. Az egész történet a buszon, hazafelé körvonalazódott ki előttem, zenehallgatás közben. A Placebo, a Linkin Park és a Muse sokat "segítettek". De gyakran az a bajom, ha leülök írni, akkor épp nem vagyok olyan lelki állapotban, ami ahhoz kellene, hogy jól írjak és a megfelelőt írjam.

Végül újra csak köszönetet mondanék azoknak, akik olvassák ezt a valamit! :D


Puszilok mindenkit:) Luci:)

Szerintetek?

Tehát Lina az utolsó komijával beleültette a bogarat a fülembe, és a hétvégén elgondolkodtam! Eredetileg egy Lucy szemszögű fejezetet terveztem a hétre, de ha akarjátok, akkor a következő Nessie szemszögű lenne, ehhez viszont idő kellene, és ebben már próbálkoznék a "módszerrel", de akkor nem csütörtökön lenne friss, hanem talán hétvégén, ha minden jól megy! A véleményeket szerdáig várom komiban! Puszi :) Luci:)

Rémálom

Sziasztok! Itt a negyedik fejezet! Remélem tetszeni fog! Az ezt követő fejezetet pedig még nem olvashattátok, bár még egy kis rész hiányzik belőle, ez a jövőhéten lesz! És kritikáknak örülnék! Puszi :) Luci:)

Rémálom

(Lucy szemszöge)

A Nessie nevű lány, amint belépett a terembe, rögtön rám nézett. Látszott rajta, hogy elgondolkozott, így csak Mr. Clements köhögésére figyelt fel.

-           Elnézést, Tanár úr, a nevem Renesmee Cullen – mondta.

-           Oh, Miss Cullen. Nagyon vártuk már. Kérem, foglaljon helyet – mutatott az üres helyekre, köztük a mellettem lévőre.

-           Köszönöm – mondta és elindult felém.

-           Szia, nem baj, ha ide ülök? – kérdezte a szemembe nézve.

-           Persze, ülj csak le – válaszoltam, próbáltam eléggé közönyös hangot megütni.

Körbenézett az osztályban, és a mellettünk lévő padban észrevette Justint. Amikor a fiú is rájött, hogy Nessie őt nézi, így szólt hozzá:

-           Szia, Renesmee. Renesmee, igaz?- kérdezte, majd rögtön folytatta.

-           A nevem Justin. Ha szeretnél, ülhetsz mellettem, nem muszáj e mellett a dilinyós mellett ülnöd – ajánlotta fel.

 Ezekre a szavakra, Nessie arcán különös érzések jelentek meg, és egy furcsa mosoly kíséretében ezeket mondta:

-           Egyébként Nessie. És kösz, nem. Ki nem állhatom az olyan embereket, akik másokat megaláznak. Úgyhogy bárki más mellé odaülök, de melléd nem. Bocsi – mondta még mindig mosollyal az arcán.

Erre Justin semmit sem tudott mondani, csak nézett. Még egy lány sem mondott neki nemet, sőt! Az előtte ülő haverjai meg csak nevettek rajta. Az egyikük hátrafordulva azt mondta neki:

-           Hát, Öcsém, ezt jól megszívtad. Kemény ez a kis csaj - és elismerően Nessie felé pillantott.

Mindenki Nessie-t nézte, nemcsak én. Nagyon jól esett, hogy megvédett. Most már végképp eldöntöttem, nem foglalkozom az őt és testvéreit körülvevő furcsa érzésekkel.

Óra után már csak mi ketten voltunk a teremben. Már egy ideje csendben pakolásztunk, amikor megtörtem a csendet. Muszáj volt megköszönnöm.

-           Köszönöm. Már rég nem védett meg senki – mondtam őszinte hálával.

-           Nincs mit. Minden szót úgy gondolok, ahogy mondtam. De nem értem, miért nem véded meg magad? – kérdezte.

-           Azért, mert nem csak ő csinálja ezt. Az egész iskola elmebetegnek tart. Ha mondok nekik valamit, rosszabb lesz – mondtam halkan.

-           Miért? - kérdezte.

Először nem akartam elmondani, de úgy éreztem, hogy ennyit megtehetek a segítségért cserébe. És különben is jobb, ha tőlem hallja, mint mások kiszínezett történeteit.

-           Rendben, elmondom. Lehet, hogy te is dilinyósnak fogsz tartani, de elmondom. Van egy képességem, különböző megérzéseim vannak, amelyek teljesen valósak, nem csak képzelem – magyaráztam, majd ránéztem. Kíváncsi voltam a reakciójára, de semmi különös nem látszott rajta.

-           Akkor ez történt az ebédlőben is, megérzésed volt? – faggatott.

-           Igen, csak ez erősebb volt, mint az előzőek. Te nem nézel hülyének? – kérdeztem meglepődve.

-           Nem. Nem is tudod én milyen furcsaságokat éltem már át – mondta kedves hangon, egy rejtélyes mosoly kíséretében.

-           Tényleg? Te vagy az első, aki nem nevetett ki, amikor elmondtam neki, persze Anyut leszámítva, bár neki is kellett egy kis idő, míg megemésztette – mondtam.

-           És mit éreztél meg? – kérdezte.

-           Azt, hogy ti nagyon különlegesek vagytok – feleltem, de nem néztem rá, az ablakon bámultam kifelé, miközben újabb megérzésem támadt, de most semmi különösebben érdekes – biztos azért érzem így, mert még nem láttam hét örökbefogadott gyereket ilyen összetartásban élni, mintha valóban rokonok lennétek. Bár a megérzés erőssége lepett meg különösebben, konkrét dolgot nem éreztem meg.

-           Bocsi, csak elgondolkodtam, néha előfordul – kértem bocsánatot és újra ránéztem.

-           Semmi baj velem is előfordul – válaszolta, de látszott rajta, hogy ő is máshol jár.

-           Ha bármi segítségre szükséged van neked vagy a testvéreidnek, nyugodtan forduljatok hozzám – ajánlottam fel. Ennyivel tartozom.

-           Köszönöm szépen. Ne haragudj, de most már mennem kell, mert már a tesóim biztos várnak – búcsúzott el.

-           Bocsi, hogy feltartottalak és még egyszer köszönöm, hogy kiálltál mellettem és hiszel nekem. Holnap találkozunk! – búcsúztam el én is Nessie-től.

-           Máskor is! Szia, Lucy! – köszönt el.

  Ahogy távolodtam az tanulmányi iroda felé, még magamon éreztem a tekintetét. Furcsa érzés volt valakivel őszintén beszélni, úgy hogy közben nem néz hülyének. Bár ez egy kicsit fura és eléggé meglepett. Akinek eddig beszéltem a képességemről, az most mind elmebetegnek tart. Bár lehet, hogy Nessie is annak gondol, csak nem akart megbántani. De az az érzésem, hogy nem így van. Ráadásul az a rejtélyes mosoly, amely akkor játszott az arcán, amikor azt mondta, ő is élt már át különös dolgokat… Ez a mosoly szerintem többet jelent.

Nem! Megfogattam, hogy nem foglalkozom mások ügyeivel, és ezt be is tartom! Egyébként Nessie olyan rendes volt velem, ennyit megtehetek, hogy nem turkálok az életükben, bár valami biztos van ott.

  Közben megérkezetem a tanulmányi irodához. Gyorsan leadtam a nyomtatványt Ms. Fordnak, aztán gyorsan a kocsimhoz siettem. Már nagyon haza akartam érni. Vágytam a szobám melegére és békéjére.

  A parkoló sarkában megpillantottam Cullenéket. Eléggé messze tőlem a parkoló végében. Bár üres volt a parkoló, épp most hajtott el Justin a haverjaival, nem vehettek észre, mert amint megláttam őket, behúzódtam a menza épületének takarásába.

  Épp beszélgettek a kocsijaik előtt. A nagydarab fiú, talán Emmett, mulatott valamin; Nessie arcát nem láttam, háttal állt nekem; a többiek arcán különös érzések tükröződtek; volt, aki dühösnek, volt, aki gondterheltnek tűnt és volt, aki nevetett. És az volt az érzésem, hogy én is a beszélgetés egyik tárgya vagyok.

  Lehet, hogy az előbb, amikor azt gondoltam, hogy Nessie is őrültnek tart, igazam volt. Biztos engem tárgyalnak ki, Emmett ezért nevet, a többiek pedig azért gondterheltek, mert féltik testvérüket egy dilinyóstól. Csak ez lehet az ok. Eleget láttam. Hirtelen elment a kedvem a hazameneteltől, sarkon fordultam és a menzát megkerülve az udvarra szaladtam. Ott leültem egy padra és sírva fakadtam. Pedig azt hittem, legalábbis azt gondoltam, Nessie megért, ehelyett most rajtam nevetnek a testvéreivel.

  Néhány percet még ültem a padon, majd összeszedtem magam és a kocsimhoz mentem. Cullenék már nem voltak ott. Beszálltam a kocsimba, és a szokottnál is lehangoltabban tapostam a gázra. Általában nem vezetek gyorsan, de most nem érdekeltek a szabályok, gyorsan otthon akartam lenni, befeküdni az ágyamba és ott sírni. Úgy éreztem magam, mint akkor, amikor Sophie, a legjobb barátnőm elárult. Egy kis ideig azt hittem Nessie-vel barátok lehetünk, de tévedtem, és most ramatyul érzem magam.

  Kiugrottam a kocsiból; még a virágaimat is hanyagolva, besiettem a házba, majd a szobámba. Szerencsére Anyu nem volt otthon. Csak későn ér haza, mert szeret a gyerekekkel minnél több időt tölteni. Az árvaházban dolgozik, és szereti megvárni, amíg a kicsik lefekszenek. Bár sok időt tölt ezekkel a gyerekekkel, de sohasem hanyagolt el. Bár most különösen örülök, hogy az átlagszülőknél később ér haza a munkából. Nem lennék most jó beszédpartner.

  Ledobtam a kabátom és a táskám az ágyra, majd kimentem a konyhába, csináltam magamnak egy szendvicset, ezzel is az időt töltve. Nem akartam gondolkodni. Mégis min gondolkodjak? Azon, hogy e miatt az átkozott képesség miatt minden ember kinevet, megvet és elmebetegnek tart? Azon, hogy amikor azt hittem, elkezdődhet egy barátság, Nessie is becsap? Talán túlságosan vágyok egy barátra, aki megért, így rögtön egy nap alatt kiteregettem mindent neki, anélkül, hogy megismertük volna egymást.  Pedig úgy éreztem, van valami közös bennünk. Lehet, hogy most az egyszer tévedtem. Amit a parkolóban láttam nem tudom másként értelmezni, minthogy rajtam nevettek. Mostantól úgy viselkedek Nessie-vel és a testvéreivel is, mint mindenki mással: elkerülöm őket, bár lehet, hogy ők kerülnek majd el engem.

  Órákat töltöttem az ágyamon, csak ültem, gondolkodtam, majd gyorsan összedobtam a házim, és lefeküdtem. Bár feszült és ideges voltam, hamar elnyomott az álom.

  Álmomban egy hófehér erdőben sétáltam. Gyönyörű volt. A fákat, a bokrokat, mindent hó borított. Bár tél volt, néhány állat hangját mégis hallottam. Fáznom kellett volna, pláne, hogy csak egy vékony ruha volt rajtam, de nem éreztem hideget. Egyre beljebb hatoltam. Nem tudom miért, de csak mentem és mentem. Az az erdő, amit az előbb még gyönyörűnek találtam, most egyre inkább megrémített. Az egész kihalt volt, az állatok eltűntek. Tudom, hogy télen az erdő kihalttá válik, de akkor is érzem az alvó állatok jelenlétét. Most viszont semmi élőt nem éreztem a fákban, az avar alatt, semmit. Mintha minden állat elmenekült volna valami elől. Tudtam, hogy valami nem stimmel, de nem tudtam megállni. A távolban megláttam egy vékony fényoszlopot, így hát annak irányába indultam. Ahogy szép lassan elértem a fényoszlopot, egy kis tisztást pillantottam meg. A tisztáson egy sátor volt. A sátor mellett pedig két embert vettem észre.

Az egyik ember a földön feküdt, a másik fölé hajolt, mintha azt nézné, hogy van a társa. Én is odamentem megnézni, hátha segíthetek valamit nekik. Nagyon megijedtem. A földön fekvő ember nyaka tiszta vér volt. Valószínűleg már nem élt. De nem ez volt a legfélelmetesebb: a fölé hajoló ember szája véres volt, mintha ő ölte volna meg. A szemei vérvörösek voltak, a bőre pedig csillogott, mint a gyémánt a napfényben. Nem vett észre szerencsére, pedig ott voltam előtte, a távolba meredt. Ahogy csak lábam bírta, szaladtam, el minnél messzebb tőlük. És akkor felébredtem.

  Az izzadtságomban fürödve sikítottam néhány percig. Majd Anyu beszaladt:

-           Mi a baj, kicsim? – kérdezte rémülten.

-           Szö-szörnyű rémálmom volt. – mondtam, ekkor már zokogva – Annyira borzalmas volt. Azt hittem valóság.

-           Szeretnél róla beszélni? – kérdezte megértően.

-           Nem. Most nem lennék rá képes – válaszoltam.

-           Tudod, hogy az álmok nem valóságosak, még a te álmaid sem.

-           Tudom. Jó éjt, Anyu! Ne haragudj, amiért felébresztettelek! – köszöntem el.

-           Semmi baj, drágám! Rám mindig számíthatsz! Jó éjt! – mondta, aztán kiment.

  Egy kicsit jobban voltam, bár még most is megrémített az álom emléke. Ezek csak álmok, ezek csak álmok! Ezzel próbáltam magamat hitegetni, pedig éreztem, hogy ez csak a kezdete valaminek, és ez nem csak „egy álom” volt, hanem több.

  Ezekkel a gondolataimmal nem sokat foglalkozhattam, mert hirtelen olyan erős fejfájásom támadt, amilyet még soha nem éreztem. Anyu bejött megnézni, miért sírok olyan hangosan, hátha megvigasztalhat újra. De nagy nehezen kinyögtem, hogy nem az álmom miatt sírok, hanem mert olyan nagyon fáj a fejem. Gondterhelten nézett néhány percig, majd kiment. Közben én úgy éreztem, itt halok meg a fájdalomtól. Visszajött Anyu, hozott gyógyszert, meg egy vizesborogatást, lefektetett, és ott maradt velem, amíg el nem múlt. Fogta a kezem, és közben halkan dúdolgatott, hogy megnyugtasson. Biztos elmúlt tíz perc, míg enyhülni kezdett a fájdalom. Amikor elmúlt teljesen, Anyu kiment, én meg elaludtam. Túlságosan kimerültem. Most szerencsére álomtalanul aludtam hajnalig.

  Rosszabb kedvel keltem, mint amikor lefeküdtem. Már nemcsak a rám váró szörnyű nappal kellett foglalkoznom, hanem a szörnyű álmommal is, ami nem hagyott békét nekem. Nagyon érdekelt, hogy mi a jelentése.

  Kedvetlenül összeszedelőzködtem, gyorsan bekaptam a reggelim, elköszöntem Anyutól - aki megpróbált jobb kedvre deríteni, sikertelenül – és mentem a kocsimhoz. Úgy döntöttem tartom magam a tegnapi fogadalmamhoz, és mindenkit elkerülök, Cullenéket is beleértve. Nem kell nekem a plusz megalázás, így is ramatyul vagyok. Tövig nyomtam a gázt, és elindultam rémálmaim központjába.

Első díjam

Szabályok a díjjal kapcsolatban:

1. Tedd ki a logót a blogodra!

2. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad! (linkelve)
3. Add tovább 7 embernek!
4. Hagyj náluk megjegyzést, hogy tudjanak róla!
5. Írj magadról 7 dolgot!

Mivel kiraktam a díjat, ezért második lépésként szeretném megköszönni Eslinának,
(aki nekem csak Lina marad :D)! Nem tudom, hogy érdemeltem ki, de köszi! :)

Harmadik lépésként tovább kéne adnom 7 embernek, de én most 3 embernek adom tovább:
OneGirlnek , aki mindig bátorít, és akinek a történetéért odavagyok :D
Nocynak, akit bár régen látogattam meg, mégis nem hagy cserben és olvasni fogja (remélem a törim folytatását) :D
És Gugócának, aki bár régen folytatta a történetét (érthető okokból), de megígérte, hogy visszatér, remélem ez egy plusz ihletet ad majd :D


És végül 7 dolog rólam, amit valaki tud és vki nem :P

1. Sztem tudjátok, hogy szeretem a Twilightot, de azt nem, hogy valahogy Linához hasonlóan a film, mikor megnézetem, annyira nem tetszett, viszont a végén volt egy olyan érzésem, hogy többet akarok... A Twilight könyv nem volt meg, de a New Moon igen, azt még aznap este elkezdtem, de nem jutottam sokra. Másnap viszont ügyeletes voltam (életemben először élvezetem az ügyeletet) és akkor elolvastam. Attól a naptól kezdve én is beleszerettem ebbe a világba, de mások is így jártak, mert látták, hogy mit olvasok és az ragadós lett :D (bocsi, túl sok a rizsa, de most beleszabadultam :P)

2. Nagyon szeretem a képregényfigurákat, az azokból készült filmeket, meséket (bár azért egy kivétel van, amit nem mondok el, mert lehet, hogy vkit megsértene)

3. Kedvenc mesém a Scooby Doo. Sztem az összes mesét, filmet láttam. Tizenhét éves fejjel kicsit furcsa, de ebből nem tudok kinőni :D

4. Mondjuk úgy, hogy három kedvenc színészem van: Johnny Depp (nála minden film telitalálat), Will Smith (talán a legjobb Legenda vagyok, de A boldogság nyomában is nagyon jó), és James Marsden (az X-menes Küklopszként kezdtem érte rajongani)

5. Én is, mint sokan mások nagyon szeretem a csokoládét, de nagyon keserűt nem, egyébként bármi jöhet :D

6. Egyszer szeretném beutazni a világot, vagy legalább az USA-ba eljutni.

7. Végül elmondom, hogy van két kutyánk és három macskánk (bár inkább a tesóm állatozik állandóan, mivel van egy húgom is :D)

Azt hiszem ennyi lenne... És még egyszer köszi Lina :D

Újra itthon!

Sziasztok! EZ MÉG NEM A FEJI! :D Azt nemsokára hozom! Először is visszatértem a nyaralásról! Annyira jó volt, de most nagyon fáradt vagyok! 15 óra útból 1 órát aludtam, de még tartom magam! :P Akik írták a linkcserét, azoknak mondom, hogy be fogok nézni, csak érjem utol magam! Eslinának és OneGirlnek köszi a meglepiket! Lina itt is megköszönöm a blogdíjat (nem is tudom hogy érdemeltem ki), de persze egy külön bejegyzés is lesz neki! Na tehát a lényeg: két nap alatt utólérem magam és mindenkinek válaszolok! Puszilok mindenkit! :) Luci:)

A képesség

És a meglepi! Még ez is Nessie szemszög! De a következő fejezet már nem az!

A képesség

(Nessie szemszöge)

Lucy-t figyeltem, amikor a tanár köhögött egyet, hogy magára vonja figyelmemet. Idegesen, mivel eddig figyelemre sem méltattam, a tanárra pillantottam és bemutatkoztam:

-           Elnézést, Tanár úr, a nevem Renesmee Cullen – mondtam.

-           Oh, Miss Cullen. Nagyon vártuk már. Kérem, foglaljon helyet – mutatott az üres helyekre.

-           Köszönöm – mondtam és elindultam Lucy felé, mellette is volt egy szabad hely.

-           Szia, nem baj, ha ide ülök? – kérdeztem szemébe nézve.

-           Persze, ülj csak le – válaszolta eléggé közönyös hangon.

Körülnéztem az osztályban és a mellettünk lévő padban, felfedeztem a reggeli srácot, aki megalázta Lucy-t. Amikor meglátta, hogy őt nézem, megszólított:

-           Szia, Renesmee. Renesmee, igaz?- kérdezte, majd rögtön folytatta.

-           A nevem Justin. Ha szeretnél, ülhetsz mellettem, nem muszáj e mellett a dilinyós mellett ülnöd – ajánlotta fel.

 Ezekre a szavakra, nem tudom miért, nagyon dühös lettem, de nem mutattam, inkább mosollyal az arcomon azt mondtam neki:

-           Egyébként Nessie. És kösz, nem. Ki nem állhatom az olyan embereket, akik másokat megaláznak. Úgyhogy bárki más mellé odaülök, de melléd nem. Bocsi – mondtam ártatlan mosollyal az arcomon.

Erre Justin semmit sem tudott mondani, csak nézett. Valószínűleg még egy csaj sem mondott neki nemet. Az előtte ülő haverjai meg csak nevettek rajta. Az egyikük hátrafordulva azt mondta neki:

-           Hát, Öcsém, ezt jól megszívtad. Kemény ez a kis csaj - és elismerően felém pillantott.

Sok ember tekintetét magamon éreztem, köztük Lucy-ét is és mintha hála lett volna a szemében.

Óra után már csak mi ketten voltunk a teremben. Lucy hirtelen megtörte a csendet:

-           Köszönöm. Már rég nem védett meg senki – mondta.

-           Nincs mit. Minden szót úgy gondolok, ahogy mondtam. De nem értem, miért nem véded meg magad? – kérdeztem.

-           Azért, mert nem csak ő csinálja ezt. Az egész iskola elmebetegnek tart. Ha mondok nekik valamit, rosszabb lesz – mesélte.

-           Miért? - kérdeztem.

-           Rendben, elmondom. Lehet, hogy te is dilinyósnak fogsz tartani, de elmondom. Van egy képességem, különböző megérzéseim vannak, amelyek teljesen valósak, nem csak képzelem – magyarázta, majd rám nézett.

-           Akkor ez történt az ebédlőben is, megérzésed volt? – faggattam.

-           Igen, csak ez erősebb volt, mint az előzőek. Te nem nézel hülyének? – kérdezte meglepődve.

-           Nem. Nem is tudod,  milyen furcsaságokat éltem már át – mondtam kedves hangon, egy rejtélyes mosoly kíséretében.

-           Tényleg? Te vagy az első, aki nem nevetett ki, amikor elmondtam neki, persze Anyut leszámítva, bár neki is kellett egy kis idő, míg megemésztette – mondta hálával a tekintetében.

-           És mit éreztél meg? – kérdeztem, és volt egy olyan érzésem, hogy van közünk hozzá.

-           Azt, hogy ti nagyon különlegesek vagytok – felelte, de nem nézett rám, hanem az ablakon kifelé bámult, a tekintete üres volt – biztos azért érzem így, mert még nem láttam hét örökbefogadott gyereket ilyen összetartásban élni, mintha valóban rokonok lennétek. Bár inkább a megérzés erőssége lepett meg különösebben. Bocsi, csak elgondolkodtam, néha előfordul – kért bocsánatot és visszatért hozzám a tekintete.

-           Semmi baj velem is előfordul – válaszoltam, de ekkor már gondolatban én is máshol jártam.

-           Ha bármi segítségre szükséged van neked vagy a testvéreidnek, nyugodtan forduljatok hozzám – mondta.

-           Köszönöm szépen. Ne haragudj, de most már mennem kell, mert már a tesóim biztos várnak – búcsúztam.

-           Bocsi, hogy feltartottalak és még egyszer köszönöm, hogy kiálltál mellettem.  Holnap találkozunk! – búcsúzott ő is.

-           Máskor is! Szia, Lucy! – köszöntem végül el.

Amikor kiléptem az ajtón, és még láttam Lucy-t távolodni, úgy éreztem ez a beszélgetés egy barátság kezdete volt. Nagyon sajnáltam Lucy-t, mert teljesen egyedül van a képességével, míg nekem van egy különleges képességűekkel teli családom, akik mind mellettem állnak. Még nem említettem, de nekem is van képességem, a gondolatimat át tudom közvetíteni másoknak, úgyhogy nagyon is meg tudom Lucy-t érteni.

Közben kiértem a kocsihoz, ahol éppen Apu el kezdett nevetni és először rám, majd a hátam mögé nézett, ahol Justin és a barátai álltak. A többiek kérdő tekintettel figyelték.

-           Mi van? – kérdeztem.

-           Majd a kocsiban elmondom – válaszolt.

-           De mi is akarjuk hallani – hisztizett Emmett, mint egy óvodás.

-           Jó, elmondom, de Nessie-t is megkérdezhetitek, ő érintett az ügyben. De előbb várjuk meg, míg lelépnek – mondta Apu.

Nem kellett sokáig várnunk, a fiúk hamar beültek a kocsijukba, és elhajtottak.

-           Na, ki vele! – nézett rám, majd Apura Alice nagy szemekkel.

-           Nem történt semmi különös – próbáltam lerázni őket.

-           Edward! Ez nem igazság! Te hallhattad, de mi nem! Mondd már! – kezdett hisztizni Alice is.

-           Na, jó! Az történt, hogy Nessie kosarat adott a suli legnépszerűbb fiújának, akivel ilyesmi még sohasem történt meg és ez az eset mellbe vágta – mesélte.

-           Ez nem az a fiú, aki leköpte Lucy cipőjét? – szólalt meg a beszélgetések folyamán most először Jasper.

-           De pont emiatt szóltam be neki. Dilinyósnak nevezte – szólaltam meg én is.

-           Ebben lehet valami - mondta halkan Rosalie.

-           Nincs benne semmi! Lucy nem dilinyós! – mondtam dühösen Lucy védelmére kelve.

-           Honnan tudod? – kérdezték.

-           Mert beszéltem vele. Mesélt a képességéről, és én hiszek neki – mondtam.

-           Majd otthon megbeszéljük, ha hazajön Carlisle, addig hanyagoljuk a témát – fejezte be a beszélgetést Apu, mert látta rajtam, hogy kezdek ideges lenni.

-           Oké – mondtuk.

Mindenki beszállt abba a kocsiba, amelyikben jött. Tehát Apu, Anyu, Alice és én Apu Volvo-jába, Rose, Emmett és Jasper pedig Rosalie BMW- jébe. Egész úton szótlanok voltunk, a gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Én az erdőt figyeltem, ami egyre inkább borúsabb és sötétebb lett, mert időközben eleredt az eső. Lucy-n gondolkodtam. Egy embernél sem éreztem ilyen érzést. Úgy érzem, ő az első ember, akivel meg tudnám osztani az érzéseimet. Lehet, hogy azért mert ő is különleges. És tudom, hogy elfogadna, úgy, ahogy vagyok. A barátja akartam lenni. És bár nekem nincsenek megérzéseim, tudom, hogy lehetséges, hogy az is legyek.

Apu már sokadjára nézett rám a visszapillantó tükörből, biztos a gondolataimat olvasta. Általában nem zavar, ha olvassa, de most kifejezetten szeretném megtartani magamnak Lucy-ra vonatkozó gondolataimat. Különösen most nem, mivel a családom nincs jó véleménnyel róla. Ezeket a gondolatokat nem hagyhatta szó nélkül Apu sem:

-           Ne ítélkezz felettünk! Mi még csak hallomásból ismerjük a képességét, még nem beszéltünk vele róla. Otthon megbeszéljük, és elmondhatsz mindent, amit megtudtál – mondta kissé megrovóan.

-           Hát most kifejezetten nem szeretem, hogy olvasol a gondolataimban – mondtam morcosan gondolatban.

Erre már elmosolyodott, és azt mondta:

-           Ez van, ezt kell szeretni.

Alice és Anyu először kérdőn néztek ránk, a fél párbeszéd hallatán, majd mikor megértették, Anyu csak ennyit mondott:

-           Minden kialakul szép lassan, kicsim – mondta megnyugtató hangon.

-           Már meg is jöttünk – mondta a beszélgetés zárásaként Alice.

A házban csak Esme volt, Carlisle biztos még a kórházban van. Ő orvos. Furcsának tűnhet, hogy egy vámpírból, hogy lett orvos. Carlisle hivatásának érzi, hogy betegeken segítsen, így mára már alig érzi meg az emberi vér szagát. Jake valószínűleg suliban van, de hamarosan biztos itt lesz.

Amint beléptünk Esme már ott is termett előttünk:

-           Milyen volt az első nap? – kérdezte.

Már mondtam volna, hogy semmi különös, amikor Emmett elkezdte darálni:

-           Semmi különös, kivéve, hogy Nessie kosarat adott a gimi legmenőbb srácának és vissza is szólt neki, és egy dilinyós barátnőre is szert tett, akinek a gondolatait Edward nem hallja!

-           Egy, van barátom, és a fiú sértegette Lucy-t, kettő Lucy nem dilinyós – mondtam már sokadjára.

-           Csak egyszer nem hallottam a gondolatait! Rosszabb vagy, mint egy pletykás vénasszony! Azt mondtuk, akkor beszélünk erről, amikor megjött Carlisle! – mondta Apu, korholó hangon.

-           Jól van, jól van. Nem kell rögtön leharapni a fejem! Esme megkérdezte mi a helyzet, én, pedig válaszoltam – mondta békülékenyen.

-           Megjött Carlisle és Jacob – mondta Jasper.

Ekkor lépett be az ajtón Carlisle, majd mögötte Jacob. Jacob mindenkinek köszönt, majd rögtön hozzám jött és megcsókolt. A többiek úgy tettek, mintha észre se vették volna, Carlisle-t nézték. A csók után mi is így tettünk.

-           Sziasztok! Mi az, hogy mindenki együtt van? Történt valami? Miről maradtam le? – kérdezte aggodalmas hangon.

-           Semmi komoly, ne aggodalmaskodj! Csak valami különös dolog történt velünk a suliban és erről akarunk beszélni – kezdte Apu.

-           Mégis, mi? – csillant fel Nagypapi szeme, mindig érdeklik az új dolgok.

-           A menzán voltunk, leültünk egy lány mellé, akit Lucy-nak hívnak. Szóval Lucy- val beszélgettünk, amikor elhomályosult a tekintete, mint Alice- nek, amikor látomása van, és Edward, abban a kis időben, amikor ez a dolog történt, nem hallotta a gondolatait. Majd elrohant. Aztán már csak Nessie beszélt vele – mondta Jasper.

Ez a mondata, azon ritka kivételek közé tartozott, ami több néhány szónál.

-           És te éreztél nem semmi furcsát? – kérdezte Carlisle Jaspertől.

-           Meglepettségen kívül semmit – mondta.

-           Nessie, és te megtudtál valamit? – kérdezte tőlem.

-           Igen… - kezdtem volna, ha Emmett megint nem szólt volna bele.

-           Azon az órán beszéltél vele, amikor kikosaraztad azt a fiút? – kérdezte tőlem, kihangsúlyozva a fiú szót és végig Jacobra nézve. Szereti időnként idegesíteni, bár mindannyiunkat. Most Jake volt soron.

-           De igen! Akkor volt, de ez most nem fontos. Szóval óra után ketten maradtunk a teremben Lucy-val. Megköszönte, hogy kiálltam mellette, majd elmondta, hogy miért bántják. Van egy képessége, megérzései vannak. Az ebédlőben is ez történt, csak erősebb, mint az előzőek. És én hiszek neki – tettem hozzá.

-           Mit érzett meg? Azt nem mondta? – kérdezte Carlisle.

-           De. Azt, hogy nagyon különlegesek vagyunk, de semmi konkrét dolgot nem mondott – válaszoltam.

-           Lehetséges, hogy van ennek a lánynak valami képessége, ezért legyetek óvatosak! És örülnék, ha valamikor megismertetnél vele, nagyon érdekelne – mondta mindnyájunknak, az utóbbi mondatot, pedig nekem.

-           Szóval semmi akadálya, hogy barátkozzak vele, már ha ő is akarja? – kérdeztem már vidáman.

-           Nincs, csak légy óvatos! – mondta Nagypapi.

-           Oké! A bemutatást, pedig akkor, ha már összebarátkoztunk. Ne szaladjunk előre! – mondtam.

-           Rendben – zárta le a témát Carlisle.

Mindenki ment a dolgára, Apu leült zongorázni, Anyu és Nagyi kaját mentek csinálni nekem meg Jake- nek, a többiek hamar eltűntek, Emmett és Rose biztos a szobájukba. Jake az ajtó felé húzott.

-           Gyere, menjünk La Push- ba, úgyis rég jártál már ott! – mondta.

-           Jó, szívesen szívnék egy kis tengeri levegőt, meg ott jó gondolkodni – egyeztem bele és követtem.

-           Sziasztok, majd jövünk! – kiabáltunk vissza a házba.

-           Sziasztok! – hallatszott a válasz mindenhonnan.