8. fejezet (teljes és átdolgozott)

Kedves Mindenki (akik még ide benéztek néha-néha :))!
Sajnálom, hogy ennyit ígérgettem és várattalak titeket, de ezer dolgom volt és van. De most kaptam egy pici kis ihletet és megírtam a fejezetet! A magyarázkodást későbbre halasztom, a fejezet itt van, a folytatás, majd vmikor! Bocsi :) Jó olvasást! Puszi:) Luci:) Ajánlom mindenkinek, aki már várta! :) Kritikáknak örülnék! :)

8. fejezet

(Lucy szemszöge)

-           Hát…- kezdtem.

-           Ugye itt jobbra? – kérdezett közbe.

-           Igen… De honnan tudod? – kérdeztem meglepetten. Nem mondtam, hogy hol lakom. Ráadásul reméltem, hogy nem kell semmit sem mondanom, a korábban feltett kérdésre.

-           Nem olyan nagyváros ez – mosolygott -, az ember hamar megtudja, ki hol lakik. Egyébként Esmétől hallottam. Szereti a gyerekeket és volt az árvaházban, ott találkozott anyukáddal. Jól elbeszélgettek, és anyukád felajánlotta a segítségét, ha valamire szükségünk lenne – mondta.

-           Oh… értem – csak ennyit mondtam.

-           Szóval? – kérdezte, és tudtam, hogy ez a kérdés nem az útra vonatkozott.

-           Nem, nem láttam vagy éreztem semmit, ha erre gondolsz, csak mostanában rosszul alszom, így a közérzetem nem a legjobb és olvastam azt a cikket és hát felkavart – mondtam. Igazából nem hazudtam, csak kihagytam belőle dolgokat. Nem akartam elmondani a teljes igazságot, mert én sem akartam elhinni. Ráadásul túl szörnyű lett volna, ha el is hiszem, így maradtam annál, hogy mindez csak véletlen.

-           Értem. Most hogy vagy? – nézett rám gyanakvóan. Úgy látszik, nem sikerült meggyőznöm.

-           Jobban – hazudtam, mert nem éreztem egy fikarcnyival sem jobban magam.

-           Megjöttünk – beállt a házunk mellé.

-           Köszi, hogy elhoztál – mondtam.

-           Nincs mit. Hát akkor hívom Edwardot, hogy… - kezdte, de most én szakítottam félbe.

-           Várj! Nincs kedved bejönni, egy kicsit beszélgetni? – kérdeztem félve. Nem akartam tolakodó lenni, de most nem akartam egyedül lenni.

-           Persze, szívesen – mondta kedvesen.

-           Mi lenne, ha először is megmutatnám a házat, nem nagyobb, mint tiétek, de otthonos…

-           Oké, de honnan tudod, milyen a házunk?

-           Jaj, ne haragudj! Van, hogy kimondom a dolgokat, amiket érzek. Ilyen furcsa vagyok – mondtam szemlesütve meghúzva a vállam – csak…

-           Mi csak?

-           Csak úgy érzem, te jobban megértesz, mint mások. Te más vagy, ti mások vagytok… Jaj, bocsáss meg…, megint ezt csinálom. Ráadásul még butaságokat is beszélek.

-           Semmi baj, jobban igazad van, mint gondolnád – mondta Nessie távolba meredve.

-           Ohh… - csak ennyit mondtam, mert a magamnak tett ígértem még állt – akkor jobb lesz, ha ezután a kusza beszélgetés után megmutatom az én „birodalmam”.

-           Már alig várom!

Bementünk, sorban megmutattam neki a nappalit-konyhát, majd az emeleten Anya szobáját és az enyémet, majd visszatértünk a konyhába.

-           Nagyon szép házatok van, olyan, akár egy ékszerdoboz – mondta Nessie mosolyogva.

-           Köszi, még hátra van a számomra legfontosabb, az üvegházam. Persze, ha nem vagy kíváncsi egy csomó virágra…

-           De engem érdekel – vágott bele gyorsan a szavamba - szeretem a virágokat.

-           Oké… De előre szólok, kicsit tömény a virágillat odabenn.

-           Ez… gyönyörű! Ezek a virágok meseszépek, ilyeneket még nem is láttam – mondta elképedve.

-           Köszi. A hobbim, hogy különleges és ritka virágokat gyűjtök. Igazából ez már nem csak hobbi, az utóbbi években ők az egyetlen barátaim – mondtam halkan.

-           Mostmár nem az egyetlen, már ha te is benne vagy – nézett rám.

-           Hát, ha el tudod viselni a furcsaságaimat, meg hogy néha teljesen értelmetlenül beszélek dolgokat… szívesen.

-           Én elfogadom, de előre szólok, hogy vannak dolgok, amit nem mondhatok el. Én elmondanám, de nem tehetem.

-           Tudom, érzem… Ne félj, nem fogok kíváncsiskodni! Nekem is vannak olyan dolgaim, amiket nem osztok meg senkivel.

Ekkor egymásra mosolyogtunk. Éreztem, hogy vannak közöttünk falak, de át fogjuk hidalni egyszer majd azokat.

-           Ez milyen virág? Olyan, mint egy lepke – nézegetett egy virágot. Odamentem hozzá.

-           Ez egy kék foltos lepkevirág. A közönséges lepkevirág elég elterjedt, ám kék foltos rokona az egyik legritkább faj. Talán ha ötről tudnak a botanikusok, és nálam van az egyik.

-           Ezek mind ritka virágok, honnan vannak ezek neked? – nézett végig a virágokon.

-           Jók a kapcsolataim. Régebben ismerősöktől, botanikusoktól vettem vagy kaptam, mostanában inkább cserélek. A hétvégén is jön egy biológus professzor Bostonból.

-           Nagyon sok munka lehet velük – mondta miközben még mindig az előbb említett virágot fixírozta elmélyülten.

-           Igen, de nagyon élvezem. Nem megyünk be? Kezd hűvös lenni – kérdeztem.

-           Menjünk.

Bementünk a nappaliba, ami egybe van építve a konyhával.  Nessie leült az egyik fotelbe, én pedig a konyhai részhez mentem.

-           Kérsz egy cappucinót? Állítólag finom, ezt még a volt barátnőm mondta – mondtam, a végén már korántsem vidáman.

-           Igen, kérek és sajnálom. Elmeséled, mi történt?

-           Hát jó, talán könnyebb is lesz, ha Anyán kívül más is hallja. Tudod, elég nehéz erről mesélni… Mint ahogy korábban is mondtam, elég bizalmatlan vagyok az emberekkel szemben… Az egész bő három éve kezdődött - közben leültem mellé - Indianapolis mellett laktunk Anyuval. Éppen hazafelé tartottam a suliból, amikor egy útról leszaladó autó elütött. Több hónapig kómában voltam, semmi sem változott. Az orvosok azon kezdtek gondolkozni, hogy lekapcsolnak a gépről. Aztán egyszer csak felébredtem. A világ ugyanaz volt. De én nem. A kórházban olyan furcsán éreztem magam, nem betegnek, csak furán. A megérzések akkor jelentkeztek először, amikor iskolába mentem. Kezdetben egyszerű véletlennek gondoltam, hogy ráérzek dolgokra, de egyre gyakrabban jelentkeztek, és egyre tisztábban. Egy idő után beszéltem Anyával, aki már korábban is gyanakodott, hogy valami nincs rendben velem. Nagyon aggódott, szeretett volna megvizsgáltatni, ezért elmentünk egy amúgy is szükséges CT-re, ám az nem mutatott semmit. Azóta ezzel a képességgel kell élnem. Röviden ennyi – nevettem fel keserűen.

-           És a barátnőddel mi történt? – kérdezte Nessie.

-           Sophie-val kiskorunk óta barátok voltunk. Mindig számíthattunk egymásra. Ezért is fáj annyira, hogy elárult – elcsuklott a hangom. Felidéztem magamban azokat az időket.

-           Amikor újra suliba mentem még nem tűnt fel az a változás, amin keresztülment. Amíg távol voltam, elkezdett másokkal barátkozni. Nagyon másokkal, az „elitekkel”, csak így nevezik magukat. Így mire visszamentem, már velük is jóban volt, de nem tudtam, hogy ennyire. Amikor elkezdte furcsállani a viselkedésemet, beavattam a titkomba. Ám amire nem számítottam, az az volt, hogy nem tartotta meg a titkot, mint régen tette volna, hanem elmondta a „barátainak”. Innentől az életem egy rémálom lett, és azóta senkiben sem merek megbízni. Ezért is furcsa, hogy neked kb. egy hét ismertség után ennyi mindent elmondtam. Mert persze az egész város tud rólam dolgokat, valaki többet, valaki kevesebbet. De senki sem tud rólam igazán semmit, talán csak Anya, meg most már te. De ne lepődj meg, ha többször nem beszélek erről, már nem vagyok az a nyitott és beszédes lány, mint aki voltam régen.

-           Sajnálom, hogy ez történt veled – mondta szánakozva.

-           Ne sajnáld, ez van, elfogadtam. Néha áldás, néha átok. De egyezzünk meg valamiben még így az elején! Ne szánj vagy sajnálj, mert erre nincs szükségem! Ha ezt elfogadod, minden rendben lesz! – néztem rá komolyan.

-           Oké, nincs szánalom – válaszolta komolyan, majd váratlanul megölelt.

Annyira jólesett, olyan rég vágytam rá, hogy kiöntsem valakinek ezt az egészet, még ha csak most ismertük is meg egymást. Ráadásul olyan jó illata volt, mint a frézia és a bazsarózsa keverékének, majd megkérdezem, milyen parfümöt használ. Ekkor jelzett a vízforraló, hogy kész a forró víz. Elengedett, majd a pulthoz mentem, hogy megcsináljam a capuccinonkat. Azt hiszem, ízlett neki, közben egy csomó mindenről beszélgettünk, én is magamról, meg ő is magáról. Megtudtam, hogy Edward vérszerinti testvére, csak ő később ment iskolába, ahogy a többiek is. Nessie a legfiatalabb köztük, visszagondolva nekem is úgy tűnt az első alkalommal. A széltől is óvják, amit ő kicsit idegesítőnek talál. Mesélt még a barátjáról, Jacobról is, aki a la pushi indián törzs tagja, Seattle-ben találkoztak vagy két éve, aztán e-maileztek, majd Jacob is Alaszkába költözött és azóta együtt vannak. Ő is jött velük ide, de La Pushban lakik és oda is jár iskolába, mert ott vannak a rokonai.

Olyan jót beszélgettünk, hogy észre sem vettük, hogy elrepült az idő. Csak a kopogás szakított ki a társalgásból. Edward, Alice és egy indián srác, ő lehet Jacob állt az ajtóban.

-        Elnézést a zavarásért, de Nessie-ért jöttünk, mivel ő nem telefonált, ezért kezdtünk aggódni – mondta egy kissé szemrehányóan Edward Nessie-nek, Jacob csak bólogatott.

-        Na, látod mondtam – mondta gúnyosan Nessie nekem, én csak mosolyogtam.

-        És ehhez miért kellett három ember? Csak jót beszélgettünk.

-        Nem kellett, de kíváncsi voltam, hol lakik Lucy – mondta mosolyogva Alice – már, ha nem baj – szegezte nekem a kérdést.

-        Miért lenne? Gyertek be – invitáltam be őket – kértek valamit?

-        Nem, köszönjük, mennünk kell – válaszolta Jacob.

-        Oh, Lucy, had mutassam be neked Jacobot, a barátomat!

-        Nagyon örülök, Jacob sokat hallottam rólad!

-        Ami azt illeti, én is rólad – mosolyodott el.

-        Igen? – ez meglepett. Nem gondoltam, hogy rólam beszélgetnek.

-        Sajnos mennünk kell, van egy kis dolgunk még. Jó éjszakát! – köszönt el Edward.

-        Jó éjszakát nektek is!

-        Köszönöm a vendéglátást, holnap találkozunk! Szia! – köszönt el Nessie is.

Beültek a szürke Volvóba, de még annyit hallottam, amint Nessie azt mondja Alice-nek, hogy meg kell néznie az üvegházamat, mert gyönyörű. Elmosolyodtam, ők pedig integetve elhajtottak. Aztán bementem a házba. Minden rendben lesz, úgy éreztem. Pedig addig, még hosszú út vezetett.

Egy szellemes megnyilvánulás (nem feji )

Kedves Olvasók! Ez nem a fejezet (azt még nem tudom mikor lesz, de hát senki sem követeli :D)! Ám ezt muszáj megosztanom! A barátnőmtől kaptam ezt a kis szöveget (sztem egyébként már olvasták egy páran) és nagyon felvidultam, úgyhogy veletek is meg akarom osztani!

Hamis barátok - soha nem kérnek kaját tőled. Igaz barátok - ők az okai, hogy nincs kajád
Hamis barátok - soha nem látnak sírni. Igaz barátok - sírnak veled.
Hamis barátok - tudnak rólad néhány dolgot. ... Igazi barátok - könyvet tudnának írni rólad.
Hamis barátok - kopogtathatnak a bejárati ajtódon. Igaz barátok - bemennek a házadba és azt mondják:" Itthon vagyok!"
Hamis barátok - felsegítenek, ha elesel. Igaz barátok - röhögve azt kiabálják:"Balfasz"
Hamis barátok - velünk vannak egy darabig. Igaz barátok - velünk vannak egy életen át.
Hamis barátok - elolvassák ezt. Igaz barátok - ellopják, épp úgy, mint én :D

Nekem nagyon tetszik! Nektek?

ui: a hónapban biztos hozok valamit, ha még érdekel vkit! :D

UUi: BOLDOG ÚJÉVET ÍGY FEBRUÁRBAN! :D

Cullenék a való világban - Prológus

Kedves Olvasók! Ígéretemet betartva itt az első fejezet! Boldog karácsonyt! Kaphatok a fa alá véleményt? Bár ez még nem a legérdekesebb rész! Puszi:) Luci:)

1990. augusztus 13. Forks

(Bella szemszöge)

-          Gyere szívem, vadásszunk! – hívott Edward.

-          Hogy is hagyhatnék ki egy ilyen alkalmat! – válaszoltam nevetve.

-          Nem tudsz nekem ellenállni – villantotta rám gyönyörű féloldalas mosolyát.

-          Mikor tudtam? Na, gyere, mert még elfutnak a nagy egód elől a finom falatok – csókoltam meg.

-          Szia, Kisvirágszálam, nemsokára jövünk! Légy jó Jake-kel! – pusziltam meg indulás előtt kislányomat Nessie-t.

-          Szia, Anyu! Szia, Apu! – búcsúzott csilingelő hangján a mi kis szemünk fénye.

-          Gyere!

-          Megyek. Sziasztok! – köszöntem el a többiektől is.

Egy hónap múlva lesz egy éve, hogy vámpírként felébredtem. És nincs nálam boldogabb élőlény a Földön! Ezzel mondjuk Edward állandóan vitatkozik. :D

-          Fussunk versenyt! – ajánlotta kaján vigyorral Edward.

-          Úgyis tudod, hogy te fogsz nyerni, már nem vagyok olyan erős. De ezt ne mondd meg Emmettnek!

-          Hallottam! – hallatszott drága bátyám hangja.

-          Hát úgy látszik így jártam… Most tuti legyőz, és sokáig hallgathatom.

-          Majd én ellátom a baját, ha egy rossz szót is szól!

-          Köszi!  Na, de menjünk, mert eltűnnek a jó falatok!

Egy hiúz és két szarvas után jóllakva egy fának dőlve néztem, ahogy Edward a medvével végez. Eszembe jutott, ahogy először vadásztunk együtt. Akkor is így néztem. Aztán régebbi, emberi emlékek törtek fel hirtelen bennem. Ahogy először megláttam, az első csókunk, az esküvőnk, az első éjszakánk, amikor először láttam új szemeimmel. Az emlékek feltörésével, mintha az erőm csökkent volna, egyre fáradtabbnak éreztem magam, bár ez lehetetlen. Azonban világ hirtelen elsötétült.

-          Bella, Bella, szerelmem, ébredj! – Edward szólongatott. Ám nem csak ő volt ott, az egész család idejött.

-          Mi történt? – kérdeztem, majd felálltam. Ugyanolyan jól éreztem magam, mint mindig, mióta vámpír vagyok. Nyoma sem volt fáradtságnak.

-          Az mi is szeretnénk tudni. Mi történt? – kérdezte Carlisle.

-          Álltam ennél a fánál, éppen Edwardot néztem, amikor hirtelen fáradtságot éreztem, majd gondolom elájultam.

-          Hirtelen egyik pillanatról a másikra estél össze. Nagyon aggódtam – fogta meg a kezem Edward.

-          Most már jól vagyok. Menjünk haza!

-          Oké, de otthon még megvizsgállak – mondta Carlisle.

-          Ha nagyon muszáj!

-          Mindjárt megyek én is! – szólt utánunk Jake.

(Jacob szemszöge)

-          Siess, oké? – adott puszit Nessie.

-          Rendben, csak megnézek valamit.

Nessie elment a többiek után, én pedig el kezdtem figyelni, az állati ösztön dolgozott bennem. Bella azt mondta a fánál állt, amikor elájult. Eszembe jutott Bella terhessége. Először azt hittem meghalt, majd kiderült, hogy terhes, ezért szembe kellett szállnom a fivéreimmel… Sok minden történt.

Nézegettem a fát, semmi különös, csak egy fa. Megfogtam, és mintha megrázott volna… Nagyon furcsa volt, még az éltünknél is furcsább.

Úgy döntöttem hazamegyek, és elmondom Carlisle-nak, hogy a fa a ludas. Lehet, hogy ő tud valamit.

…

Carlisle nem tudott semmit, Bella pedig erősködött, hogy felejtsük el. Így tettem én is.

Az ünnep kezdődik!

Kedves Érdeklődők!
Mint írtam egy újabb történet kerül publikálásra, melynek címe Cullenék a való világban! Félreértés ne essék, ez NEM az RTL Klubbon látható műsor mintájára, ez valóban a való világban játszódik. Ma 23-a van, holnap karácsony, ezért mivel az ujjaim úgy jártak, mint a gép, ezért ma felrakom az első fejezetet! És mivel nekem ez a szünet ünnep, ezért jövőhéten az Örökké tartó barátságból is lesz friss, plusz átalakítások lesznek várhatóan az oldalon! Puszilok Mindenkit! :) Luci:)

Fejlemény és egy új történet ajánlata!

Sziasztok! Velem is megtörtént az ami sok mindenkivel, ülök egy mondat előtt és nem tudom folytatni! De csak most! Szó sincs róla, hogy abbahagyom, mert annyi ötletem van, hogy még egy darabig olvashatjátok! :) Szünetben összegyűjtöm az összes létező ihletet, kedvet meg mindent és lesz fejezet!! :)
De addig is! Mi lenne, ha egy másik történet is futna itt? (Persze a másik elsőbbségben!) Ez is már régen érlelődik ötletként...
Ráadásul ez is Twilight-os lenne, plusz ez inkább a mi valóságunkban játszódna?

Ha tetszik az ötlet, szóljatok, és kaptok egy ajánlót, amiből rájöhettek arra, amire itt ködösen előadtam! Na mit mondtok?

Puszi:) Luci:)

A FILM (:D) a véleményem a filmről

Bocsi mindenki, mert ez még mindig nem az amit vártok, de egyszerűen nem bírom ki, hogy ne osszam meg veletek az élményemet! Kb. egy fél órája értem haza a moziból és még be vagyok zsongva! Ez egyszerűen FENOMENÁLISANCSÚCSSZUPER lett! (remélem mindenki tisztában van azzal, miről beszélek) Nem tudok betelni vele! Mi lesz velünk jövő novemberig! Nem bírom ki!!! Sztem a színészi játék is fejlődött, meg a látvány is... meg hát A JELENET... hát arra látszik hogy sokat gyúrt Rob! :D Most ez az első élményem! Puszi:)

8. fejezet (1. fele)

Kedves Olvasók! Nincs kész a fejezet, de mivel megígértem, hogy hozom, ezért annyit kaptok, amennyi van! :D A szóbelim megvan, a többi sem rajtam múlik! :) Köszönöm azoknak, akik szurkoltak! És köszönöm OneGirl, hogy ennyi helyen felköszöntöttél! :D Mostmár megpróbálok folyamatosan frissíteni, de ti is tudjátok, mennyi mindent kell csinálni iskolaidőben! Mégegyszer bocsi, a hosszú kihagyásért és rövid fejiért! Jó olvasást!

8. fejezet

(Lucy szemszöge)

-           Hát…- kezdtem.

-           Ugye itt jobbra? – kérdezett közbe.

-           Igen… De honnan tudod? – kérdeztem meglepetten. Nem mondtam, hogy hol lakom. Ráadásul reméltem, hogy nem kell semmit sem mondanom, a korábban feltett kérdésre.

-           Nem olyan nagyváros ez – mosolygott -, az ember hamar megtudja, ki hol lakik. Egyébként Esmétől hallottam. Szereti a gyerekeket és volt az árvaházban, ott találkozott anyukáddal. Jól elbeszélgettek, és anyukád felajánlotta a segítségét, ha valamire szükségünk lenne – mondta.

-           Oh… értem – csak ennyit mondtam.

-           Szóval? – kérdezte, és tudtam, hogy ez a kérdés nem az útra vonatkozott.

-           Nem, nem láttam vagy éreztem semmit, csak mostanában rosszul alszom, így a közérzetem nem a legjobb és olvastam azt a cikket és hát felkavart – mondtam. Igazából nem hazudtam, csak kihagytam belőle dolgokat. Nem akartam elmondani a teljes igazságot, mert én sem akartam elhinni. Ráadásul túl szörnyű lett volna, ha el is hiszem, így maradtam annál, hogy mindez csak véletlen.

-           Értem. Most hogy vagy?

-           Jobban – hazudtam, nem éreztem egy fikarcnyival sem jobban magam.

-           Megjöttünk – beállt a házunk mellé.

-           Köszi, hogy elhoztál – mondtam.

-           Nincs mit. Hát akkor hívom Edwardot, hogy… - kezdte, de most én szakítottam bele.

-           Várj! Nincs kedved bejönni, egy kicsit beszélgetni? – kérdeztem félve. Nem akartam tolakodó lenni, de most nem akartam egyedül lenni.

-           Persze szívesen – mondta kedvesen.

-           Mi lenne, ha először is megmutatnám a házat, nem nagyobb, tiétek, de otthonos…

-           Oké, de honnan tudod, milyen a házunk?

-           Jaj, ne haragudj! Van, hogy kimondom a dolgokat, amiket érzek. Ilyen furcsa vagyok – mondtam szemlesütve – csak…

-           Mi csak?

-           Csak úgy érzem, te jobban megértesz, mint mások. Te más vagy, ti mások vagytok… Jaj, bocsáss meg, megint ezt csinálom. Ráadásul még butaságokat is beszélek.

-           Semmi baj, jobban igazad van, mint gondolnád – mondta Nessie és nem látszott rajta semmi bosszúság.

-           Ohh… - csak ennyit mondtam, mert a magamnak tett ígértem még állt.

Ezután megmutattam a házat, utoljára a szobámat, szerintem tetszett neki. Ez a kedvenc zugom, persze az üvegház mellett. A „virágoskertem” volt a legeslegutolsó.

-           Nagyon szép házatok van, olyan, mint egy ékszerdoboz – mondta Nessie mosolyogva.

-           Köszi, még hátra van az üvegházam. Persze, ha nem vagy kíváncsi egy csomó virágra…

-           De engem érdekel, szeretem a virágokat.

-           Oké… De előre szólok, kicsit tömény a virágillat odabenn.

-           Ez… gyönyörű! Ezek a virágok meseszépek, ilyeneket még nem is láttam – mondta elképedve.

-           Köszi. A hobbim, hogy különleges és ritka virágokat gyűjtök. Igazából ez már nem csak hobbi, az utóbbi években ők az egyetlen barátaim – mondtam halkan.

-           Mostmár nem az egyetlen, már ha te is benne vagy – nézett rám.

-           Hát, ha el tudod viselni a furcsaságaimat… szívesen.

-           Én elfogadom, de előre szólok, hogy vannak dolgok, amit nem mondhatok el. Én elmondanám, de nem tehetem.

-           Tudom, érzem… Ne félj, nem fogok kíváncsiskodni!

Ekkor egymásra mosolyogtunk. Éreztem, hogy vannak közöttünk falak, de át fogjuk hidalni egyszer majd azokat.

-           Ez milyen virág? Olyan, mint egy lepke – nézegetett egy virágot. Odamentem hozzá.

-           Ez egy kékfoltos lepkevirág. A közönséges lepkevirág elég elterjedt, ám kékfoltos rokona az egyik legritkább faj. Talán ha ötről tudnak a botanikusok, és nálam van az egyik.

-           Ezek mind ritka virágok, honnan vannak ezek neked? – nézett végig a virágokon.

-           Jók a kapcsolataim. Régebben ismerősöktől, botanikusoktól vettem vagy kaptam, mostanában inkább cserélek. A hétvégén is jön egy biológus professzor Bostonból.

-           Nagyon sok munka lehet velük – mondta miközben még mindig az előbb említett virágot fixírozta elmélyülten.

-           Igen, de nagyon élvezem. Nem megyünk be? Kezd hűvös lenni – kérdeztem.

-           Menjünk.

Bementünk a nappaliba, ami egybe van építve a konyhával.  Nessie leült az egyik fotelbe, én pedig a konyhai részhez mentem.

-           Kérsz egy cappucinót? Állítólag finom, ezt még a volt barátnőm mondta – mondtam, a végén már korántsem vidáman.

-           Igen, kérek és sajnálom. De bennem megbízhatsz. Elmeséled, mi történt?

-           Hát jó, talán könnyebb is lesz, ha anyán kívül más is hallja. Tudod, elég nehéz erről mesélni… Mint ahogy korábban is mondtam, elég bizalmatlan vagyok az emberekkel szemben… Az egész bő három éve kezdődött - közben leültem - Indianapolis mellett laktunk Anyuval. Éppen hazafelé tartottam a suliból, amikor egy úrtól leszaladó autó elütött. Egy hónapig kómában voltam, semmi sem változott. Az orvosok azon kezdtek gondolkozni, hogy lekapcsolnak a gépről. Aztán egyszer csak felébredtem. A világ ugyanaz volt. De én nem…